Szerintünk így kellene

Soha nem látott méretű adományt kapott az ÉFOÉSZ: egy csepeli házat ajánlott fel a szervezetnek a Sopronban élő Anikó asszony, aki teljes neve elhallgatását kérte. A magánmecenatúra hazánkban gyerekcipőben jár, ennél kisebb mértékű felajánlások sem jellemzőek, ehhez hasonlóról pedig csak külföldi szervezetektől hallhattunk a Szövetségnél. Anikó asszony felbukkanása az ÉFOÉSZ történetében ezért is mesébe illő – ahogyan a mecénás élete is az.

Hogyan talált rá a Szövetségre?

Egy kedves ismerősöm, Tari Richárd ajánlotta, majd az interneten elolvastam Önökről és a vezetőikről mindent, ami fellelhető. Áttanulmányoztam, hogy mivel foglalkoznak, és szimpatikus volt. Arra gondoltam, ez nem az az alapítvány, ami egy év múlva tönkremegy. Olyan szervezetnek szerettem volna adni a Nénikémtől örökölt csepeli házat, amelyik régóta stabilan működik és eredményeket tud felmutatni. Annyi kérésem volt csupán, hogy egy emléktáblával emlékezzenek meg a Nénikémről.

Ön családilag érintett, vagy van valamilyen kapcsolata értelmi fogyatékos emberekkel?

Nem, ilyen értelemben nem vagyok érintett. Foglalkoztam sérültekkel, a soproni erdei iskolával évekig voltam kapcsolatban, ott patronáltam gyerekeket, meg korábban Budapesten is.  Fiatal korom óta része az életemnek a karitatív tevékenység, mindig is megpróbáltam elesett embereken segíteni, ezáltal jobbítani a világot.

Úgy tudom, tervezi egy alapítvány létrehozását is.

Egy ösztöndíj-alapot szeretnék létrehozni tehetséggondozásra. Szeretném, ha a vagyonom - halálom után - a Sopronban élő vagy tanuló, okos, tehetséges, jó magaviseletű, de anyagilag hátrányos helyzetben élő fiatalok tanulmányi ösztöndíját fedezné. Az ösztöndíjra felsőfokú tanulmányaik finanszírozásához pályázhatnának. Fontosnak tartom, hogy ezek a fiatalok ne kallódjanak el, esélyt kapjanak a tanulásra, esélyt kapjanak egy jobb életre.

Honnan ered Önnél ez a segíteni vágyás?

Nekem ilyen volt a neveltetésem. Azt tanultam, hogy mindig segíteni kell, ilyen vér folyik az ereimben. Mindig is segítettem a gyengébbeken, az elesetteken.  Ameddig csak bírom fizikálisan és anyagilag, segíteni is fogok, hiszen most már több időm jut erre, boldog nyugdíjas vagyok.

Ezt a szókapcsolatot is kevesen használják, hogy „boldog” nyugdíjas – ezek szerint Ön élvezi ezt az időszakot?

Ó, nyugdíjasnak lenni finom dolog! A legszebb dolog, ha egészséges az ember. Én is voltam szép, üde és fiatal, de azt vallom, hogy mindig annak kell örülni, ami éppen történik, tartalmat kell adni ennek az időszaknak. Elfoglalom magam, nagyon sok karitatív tevékenységben veszek részt most is, folyamatosan ezt csinálom, megszakítás nélkül, ameddig anyagi, fizikális és időbeni korlátaim engedik. Emellett van időm például olvasni, keresztrejtvényt fejteni, kertészkedni, az erdőben csatangolni, internetezni.

Nem sok 70 körüli ember tudja használni az internetet…

Szerintem az internet egy nagy lehetőség, nagyon fontos. Egyedül tanultam meg kezelni. Amikor bekötötték, itt volt egy szakember, aki összesen egy órát magyarázta, hogyan kell használni – ez akkor nekem teljesen kínai volt. Mondtam, hagyjon nyugodtan, majd én kikísérletezem magamnak. Aznap már levelet írtam egy barátnőmnek. Az illető segített beállítani az e-mailem, így ő tudta a jelszavam – erre csak annyit írt nekem: Anikó, maga nagyon ígéretes. Akkor annyira tetszett nekem ez az új lehetőség, hogy nem aludtam, egész éjjel a számítógéppel vacakoltam. Mára elég jól kezelem. Minden nap elolvasom a híreket, kapcsolatot tartok a budapesti barátokkal – hiszen 40 évig ott éltem – és a külföldön élő évfolyamtársakkal e-mailen, skype-on, vagy előfordul, hogy utánanézek valaminek rejtvényfejtés közben. Képeket szerkesztek, pps-t csinálok, hosszú téli estéken elmolyolok vele.  Nyáron viszont kevésbé, ilyenkor nagyon sok időt töltök a kertben. Szeretem a virágokat, a természetet. Igazából mindenben meglátom a szépet.

Ez is egy ritka tulajdonság…

Csak így szabad élni. Ha panaszkodunk, attól nem lesz jobb. Persze, nekem is voltak gondjaim, de ha van problémám, megoldom. Azt gondolom, nincs jogom senki vállára rátenni ezeket a terheket, nem szeretnék energiavámpír lenni. 29 éve vagyok özvegy. Megtanított az élet, hogy egyedül kell megállnom a lábamon, szorgalommal, istenhittel megoldani a dolgokat.

Ön hívő?

Igen, nagyon is, a hit mindenen átsegít. Én mindenben szeretek hinni, az emberekben, a természetben, de nem vagyok vallásos, nem tartozom semmilyen egyházhoz, isten és köztem nincs szükség tolmácsra. Egyedül csak Istennek tartozom, földi embernek nem. A Jóisten pedig mindig mellettem van, bár néha próbára tesz.

Említette, hogy Budapesten élt. Onnan is származik?

Nem, én innen indultam el, Sopronból. Győrben érettségiztem, aztán Budapesten jártam főiskolára, ott is mentem férjhez. De sosem szerettem igazán, túl sok volt nekem.  Aztán visszatértem ide, a gyökereimhez.

Egyedül él?

Két évvel ezelőtt az interneten egymásra találtunk a gyerekkori nagy szerelmemmel. Ötven évig nem találkoztunk, aztán amikor megtaláltam, írtam neki két sort, ő pedig válaszolt – egy év alatt több mint ezer levelet váltottunk. Ő akkor Floridában élt. Előtte Svájcban tanított. Akkor nyáron hazajött két hétre, majd két hónapra, aztán februárban végleg. Azóta együtt élünk.

Ez is egy mesébe illő történet. Ő támogatja Önt a jótékonykodásban?

Persze, szívesen. Elszomorít, hogy az állam mennyire nem foglalkozik ezekkel a dolgokkal – például a fogyatékos emberekkel –, ezért úgy érzem, muszáj lépéseket tennem. Sajnos elég önző és érzéketlen a mi világunk, pedig az élethez empátia-készség kell, gondoskodni kell, segíteni kell.

A jövőre életbe lépő új Polgári törvénykönyvben változnak a cselekvőképességről szóló rendelkezések, a gondnokság mellett megjelenik majd a támogatott döntéshozatal jogintézménye - utóbbi szabályozására jelenleg készül külön törvény. A tervezet azonban alapvetően nem felel meg a támogatott döntéshozatal alapelveinek. A TD lényege az lenne, hogy az értelmi fogyatékos emberek saját képességeikhez mérten, saját önállóságukra támaszkodva hozhassanak döntéseket - ennek folyamatában a támogató személy csupán egyfajta "rámpa", akinek segítségével az érintett ugyanúgy élhet, mint bárki más.

Az ÉFOÉSZ és az AOSZ véleménye a tervezetről innen letölthető.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy bentlakásos intézet, az a klasszikus, amiről már sok más mese is szólt blogon innen, médián túl, ahol zsúfoltak a szobák, szigorú a napirend, és teljes a társadalomból való kirekesztettség. De kezdődött ám itten a készülődés a kitagolásra, jönnek ám az uniós források, a határszéli intézmény pedig nem is keveset, egymilliárd forintot nyert arra, hogy tömegszállás helyett kis, közösségi-alapú lakóhelyek legyenek.

De nem ám zsák krumplikat kell innen oda költöztetni, hanem hús-vér emberek életéről születik sok döntés, ígyhát szerveződött egy nagy szakmai konferencia, ahol a fogyatékos emberek lakhatási lehetőségeinek átalakításáról eszmét cserélhettek a… kik is? Eszmét cserélhettek az érintettek, a lakók, az őket segítő személyzet, a szakmabeliek – kellene írnunk, de sajnos ez a mese nem így szól. A konferenciára ugyanis nem kapott mindenki meghívást.

A szakmai tanácskozásra meghívták a szakma apraja-nagyját, egy érdekvédő szervezet elnökét is, hogy beszéljen ő az érintettek véleményéről. Félreértés azonban ne essék, mondta erre az elnök asszony, mondogatjuk mi sokszor a varázsigét, hogy „semmit rólunk nélkülünk”, de akkor mi nem magunkra gondolunk ám, nem az ÉFOÉSZ irodában ücsörgő kollégákra, hanem olyan legényekre, leányokra, akik maguk is ilyen intézményben élnek, éltek. Szóval semmit róluk nélkülük.

Ígyhát az elnök asszony köszönettel elfogadta a meghívást és azt is megüzente azon melegében, hogy nem ám ő, egyedül szeretne szónoklatot tartani, hanem a diskurálásba bevonná a nagyintézményből két éve kiköltözött, azóta önállóan élő három tapolcai legényt.

Hanem jött is válasz rögvest, hogy ők mostan az elnök asszony szakmai előadására kíváncsiak az „ellátottak véleményéről”, nem tudnak ám időt szánni a tapolcai legények „bemutatkozására”, nem lesz itten mellébeszélés.  Meghát az is gond, hogy nem nekik van ez a konferencia szervezve, hanem igazgatóknak meg intézményvezetőknek meg más fontos embereknek, akiket „zavarna a helyzet”.

Nadehát ez már csak nem járhatja így, hogy a három tapolcai legény, akik maguk végigélték a „kitagolást”, ne maguk mondhassák el az „ellátottak véleményét”, ezért aztán az elnök asszony addig-addig beszélt, addig-addig alkuldozott, míg végül bele nem kerültek a programba. Beszéltek is szépen, szívből, hiszen hogyne beszéltek volna a saját életük alakulásáról.

Hanem szép dolog ám az önérvényesítés meg a nagy önállóság, de drága a konferencia-koszt és a kvártély, a szegény ember meg vízzel főz, így aztán a nagyintézmény azt azért kikötötte: a legények az ebédjüket fizessék meg maguk!

Ha tényleg semmit róluk nélkülük el nem döntöttek volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A leginkább kiszolgáltatott (értelmi) fogyatékos személyeket védené a legkevésbé az egyes büntető tárgyú törvények módosításáról szóló szabályozás, amely új tényállásként tartalmazza a háztartáson belüli erőszakot. A tervezetről hétfőn szavaz az országgyűlés.

Hazánkban az értelmi fogyatékossággal élő emberek döntő többsége gondnokság alatt áll, így önállóan nem tehetnek érvényes jognyilatkozatot, azaz például feljelentést sem, ha bántalmazás éri őket. Helyettük törvényes képviselőjük, gyakran egy családtagjuk vagy egy kijelölt hivatásos gondnok járhat el ügyükben – így egy erőszakos bűncselekmény esetén az eljárás elindításában is. Az ÉFOÉSZ tapasztalatai alapján azonban gyakori az ilyen esetekben, hogy éppen maga a törvényes képviselő, a gondnok az elkövető, aki nyilvánvalóan nem segíti majd áldozatát az eljárás megindításában. Más személy feljelentését – mivel magánvádra induló eljárásról van szó – a hatóságok elutasítják.

De más esetekben is gyakori az eljárás ellehetetlenülése: például ha a sértett törvényes képviselőjének egész egyszerűen nincs kedve hosszú, bonyodalmas, eljárásban részt venni az illető értelmi fogyatékos ember képviselőjeként, vagy úgy gondolja, hogy az áldozatot megalázó helyzetek sorozatának tenné ki az eljárás elindítása.

Az elkövetők felderítése és felelősségre vonása eddig is jelentős akadályokba Az új szabályozástól azt várjuk, hogy ez a tarthatatlan helyzet feloldódjon.

Javaslatunkban az érintettek speciális helyzetére hivatkozva az elkövetői kör kiegészítését is kérjük, hiszen közel 20.000 értelmi fogyatékos ember nem a családjával, hanem bentlakásos szociális intézményekben él, ahol az esetleges bántalmazók körét az ott dolgozó személyzet tagjai jelentheti. Szükséges volna ezért kiegészíteni az elkövetői kört az érintettel gyakori kapcsolatban lévő személyekkel is.

A fokozottan veszélyeztetett csoportok (idősek, fogyatékossággal élő nők) hatékony védelmének megteremtése érdekében emellett mindenképpen szükséges speciális szabályokat alkotni.

Nem jogosult olimpiai járadékra értelmi fogyatékos sportoló, aki a számukra megrendezett speciális olimpián szerez érmet. Az ÉFOÉSZ-t felkereső olimpikon, aki 2011-ben az athéni speciális olimpián két arany és egy ezüstérmet szerzett, hiába fordult a sikeres verseny után az Emberi Erőforrások Minisztériuma Sportért Felelős Helyettes Államtitkárságához, ott tájékoztatták: csak a NOB által szervezett nyári vagy téli olimpiai játékokon, a sakkolimpián, illetve a paralimpián vagy siketlimpián érmet szerző sportolóknak jár a pénz.

Szövetségünk az ombudsmanhoz fordult az üggyel, utólagos normakontroll kezdeményezését kérve az Alkotmánybíróságnál: a megkülönböztetést Alaptörvény-ellenesnek tartjuk, hiszen önkényes, tárgyilagos megítélés alapján nincs ésszerű indoka. Megkerestük emellett a Magyar Olimpiai Bizottságot is: segítséget kértünk, remélve, hogy szakmai súlyukat latba vetve tesznek az ügy érdekében – például, hogy ők is sürgetik a minisztériumot a jogszabály-módosításra. Ehelyett azonban egy száraz, tartózkodó válasz érkezett, az esélyegyenlőség iránti elkötelezettségnek még a látszatát sem próbálva fenntartani (megkíméljük az olvasót a teljes szövegtől – csak részleteket közlünk):

„Tisztelt Ügyvezető Igazgató Asszony!

Hivatkozással a Magyar Olimpiai Bizottsághoz 2013. március 21-én érkezett megkeresésére, melyben az olimpiai járadékra jogosultságot megalapozó sporteredmények kibővítését javasolja, az alábbiakban tájékoztatom.”

– kezdődik a levél, majd idézi a sporttörvény vonatkozó rendelkezéseit (amelyeket nyilván mi is ismerünk, épp ezért kértük azok felülvizsgálatát).

„Tájékoztatom, hogy az olimpiai járadékra jogosultság szabályozásával összefüggésben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy egy meghatározott sporteseményhez nem fűződik az Alkotmányból levezethető, alanyi jogon járó kedvezmény, pénzbeli juttatás. Az esetleges kedvezmény, juttatás módjának, feltételrendszerének, tartalmának megállapítása a jogalkotó mérlegelési jogkörébe tartozik.”

(…újabb jogi érvelés az ex gratia juttatásokról…)

„A jogalkotó az olimpiai játékoknak, a paralimpiai játkoknak, valamint a siketlimpiának kiemelt jelentőséget tulajdonít, emiatt olimpiai járadékot ezen sporteseményeken kiemelkedő eredményeket elért sportolóknak biztosít.

Felhívom a figyelmet arra, hogy az olimpiai járadékra vonatkozó hatályos rendelkezések kialakításakor olyan feltételek kerültek megállapításra, amelyek egyszerre garantálják a sportszakmai szempontok egységes érvényesülését, és felelnek meg a diszkriminációmentes szabályozás követelményének.

Kérem tájékoztatásom szíves tudomásulvételét!”

Minthogy a MOB-nál az illetékesek láthatóan nem érzik az idők szavát, és nem tudják, hogy Európában a diszkrimináció elleni küzdelembe, az egyenlő esélyek és jogok biztosításába igen komoly energiákat kell fektetnünk – úgy gondoltuk, segítünk nekik.

Szerintünk valahogy így kellene:

Tisztelt Ügyvezető Igazgató Asszony!

Köszönettel vettük kézhez 2013. március 21-én kelt levelét, amelyben felhívja figyelmünket az olimpiai járadékra jogosultságot megalapozó sporteredmények kibővítésének esedékességére.

[Az érintett] kiemelkedő eredményeit a 2011-es athéni speciális olimpián mi magunk is örömmel üdvözöltük, két arany és egy ezüstérméhez ezúton is gratulálunk.

A Magyar Olimpiai Bizottság maga is elkötelezett az esélyegyenlőség mellett, és támogatja a Magyar Speciális Olimpiai Szövetség célját: elősegíteni a Magyarországon élő értelmi fogyatékos személyek sportolását, biztosítani számukra - a sporteseményeken keresztül - mindazokat a jogokat és lehetőségeket, amelyek az épeknek is rendelkezésére állnak.

Az olimpiai járadékra való jogosultságról szóló hatályos rendelkezések kialakításakor Bizottságunk igyekezett a lehető legkörültekintőbben, minden sportszakmai szempontot figyelembe véve eljárni, és megfelelni a diszkriminációmentes szabályozás követelményének is.

Sajnálattal közöljük azonban, hogy jelenleg anyagi megkötések miatt nem áll módunkban bővíteni a járadékra jogosultak körét. Amint az erre vonatkozó rendelkezések felülvizsgálata időszerűvé válik, mindenképpen megkeressük az illetékes szervezeteket, beleértve a Magyar Speciális Olimpiai Szövetséget is, hogy javaslataikat mérlegeljük, és ténylegesen egyenlő esélyeket biztosító szabályozás alakulhasson ki.

Bízunk benne, hogy a jövőben mielőbb módunk lesz biztosítani az értelmi fogyatékossággal élő sportoló olimpiai járadékát is. 

Mindaddig az Önök és [az érintett] szíves megértését kérjük, munkájukhoz sok sikert kívánunk!

Tisztelettel:

A két levél közötti különbség nem kerül pénzbe, de a hozzáállást, a törekvést igencsak tükrözhetné. A MOB-nak ezek szerint nem ciki kirekesztő szemléletű levelet írni.

Azért közöltük az irományt, mert reméljük, hogy az olvasók közül viszont sokak szerint az.

Bentlakásos intézményekben élő, évek óta szociális foglalkoztatásban dolgozó értelmi fogyatékos embereket nyilvánítanak sorra „rehabilitáció nélkül foglalkoztathatónak”. Ők a jövőben már nem megváltozott munkaképességűek – a jelenleg is zajló felülvizsgálatok ugyanis pusztán a 60 körüli IQ alapján már nem sorolják őket ebbe a kategóriába.

Ezek az esetek (amelyekről folyamatosan érkeznek a panaszok az ÉFOÉSZ irodájába) alighanem a fogyatékossággal élők foglalkoztatásának felülvizsgálatáról szóló, sok tiltakozást kiváltó jogszabály legvisszásabb hatásai. Ezeknek az embereknek a rehabilitálása, azaz visszaküldése a nyílt munkaerő-piacra talán magának a jogalkotónak sem állhatott szándékában.

Ha mégis, az egy ideális világban igen jót is jelenthetne!

Mi, akik szerint a társadalom minden tagjának egyenlő esélyei, jogai vannak, úgy gondoljuk, nem „megváltozott munkaképességű” valaki pusztán azért, mert értelmi fogyatékos. Támogatjuk, hogy az állam segítse őket a munkavállalásban. Támogatjuk, hogy integráltan dolgozzanak, ne egy világtól elzárt foglalkoztatóban, sokszor igen kevés hatékonysággal. Támogatjuk, hogy egyenlő esélyű munkavállalókként egyéni képességeiket kiaknázó, hasznos munkát vállaljanak.

Nem gondoljuk azonban, hogy jelenleg Magyarországon az értelmi fogyatékos emberek számára ezek a lehetőségek adottak. A legnagyobb gond a szabályozással, hogy élesen kettéválasztja az egészségi állapot vizsgálatát – mint a rehabilitálhatóság előfeltételét – a foglalkoztatási és szociális szempontoktól. Ma hazánkban nem léteznek speciális képzési lehetőségek, magas színvonalú, integrált oktatás, amelyek versenyképes képzettséghez juttathatnák az érintetteket. Maguk a munkáltatók is elzárkóznak, hiszen nem állnak rendelkezésükre azok a feltételek, például jó gyakorlatok vagy legalább alapvető ismeretek, melyek a fogyatékossággal élők alkalmazásához szükségesek lennének. Mindezeken felül azonban a foglalkoztatás legnagyobb akadálya a társadalmi előítélet, a bizalmatlanság, a tájékozatlanság.

Azok számára, akik határszéli bentlakásos intézményekben élnek, a helyzet még képtelenebb. Számukra nem csak a munka – az egész világ el van zárva.  Ha ők nem dolgozhatnak az intézmény szociális foglalkoztatójában, helyben, akár órákat is utazhatnának – ha valamilyen csoda folytán mégis találnának munkát. Hogyan jutnának el egyáltalán máshová dolgozni? Hogy az ezzel járó költségekről és – legtöbbjük cselekvőképtelensége okán létrejövő – jogi nehézségekről már ne is beszéljünk.

Amíg mindezek az ellehetetlenítő tényezők fennállnak, nem létezik egy erre vonatkozóan kidolgozott komplex oktatási-foglalkoztatási rendszer, nem történik semmilyen átgondolt előkészítés a munka világába való visszavezetésükre – mindaddig az érintettek kilökése a nyílt munkaerő-piacra abszurd és kivihetetlen.

Nagyon fogjuk viszont támogatni ugyanezt – egy befogadó, toleráns világban, ahol az értelmi fogyatékos emberek teljes jogi és szociális kiszolgáltatottságát már végleg felszámolták.

Több mint 30 éve képviseljük az értelmi fogyatékos emberek és családjaik érdekeit. Jogszabályi javaslatokat készítünk, lobbizzunk, próbáljuk jobb belátásra bírni az önkormányzati és országgyűlési képviselőket, felhívni a közösség figyelmét arra, hogy vannak közöttünk néhányan, akiknek egy kicsit több odafigyelés kell ahhoz, hogy ugyanolyan életet élhessenek, mint bárki más.

Amikor már nagyon hiányzik, vagy nagyon rosszul működik egy ellátási forma, megmutatjuk hogyan is kellene. Így volt ez 1996-ban, amikor a nagylétszámú intézmények ellenében létrehoztuk az ország első lakóotthonát. 2003-ban, amikor a Galgamentén először indítottuk el az értelmi fogyatékos emberek családban maradását és önállóságát segítő személyi segítő és szállító szolgáltatásunkat. 2007-ben, amikor megszerveztünk az értelmi fogyatékos gyerekek otthoni felügyeletét és kísérését biztosító FECSKE szolgálatunkat, 2011-ben, amikor először tettük lehetővé évtizedek óta nagylétszámú intézményben élő személyek számára, hogy közösségbe költözzenek és így van ez most is, amikor sehová be nem fogadott súlyosan-halmozottan sérült gyermekek számára szervezünk nappali ellátást.

Hiszünk abban, hogy nem csupán az a dolgunk, hogy kézműves foglalkozásokat, farsangi ünnepségeket szervezzünk, vagy hogy tömködjük a lyukakat az ellátórendszeren.

Az érintettekkel való párbeszéd, a sokéves tapasztalat, a vonatkozó nemzetközi jogszabályok, jó gyakorlatok ismerete alapján részt akarunk venni minden olyan jogszabály megalkotásában, amelyben az általunk képviseltek érintettek.

Az új Ptk.-val kapcsolatos, 2001 óta folyó tevékenységeinket talán ismeri az olvasó. Ez a munka lassan lezárul. Újabb 20-30 évig nem lesz módunk érdemben tenni azért, hogy az értelmi fogyatékos embereket ne tekintsék a jogalkotók, a bíróságok, de a társadalom egésze is polgári jogi halottaknak.

Az új Ptk.-ban minden marad a régiben.

Érveltünk, írtunk, személyesen találkoztunk, modellkísérleti programot indítottunk, hirdettünk, plakátoltunk, nyílt leveleztünk, aláírásokat gyűjtöttünk, nemzetközi fórum elé vittük. Hiába.

Rámpáink már vannak, jelnyelvi tolmácsok is akadnak, a mentális akadálymentesítés és az értelmi fogyatékos emberek befogadását jelentő, az európai normákkal és nemzetközi jogszabályokkal összhangban lévő cselekvőképességi szabályokra azonban még várnunk kell két- három évtizedet.

Pedig nem lett volna megugorhatatlan a feladat, egyre inkább úgy tűnik, hogy a volt szocialista államok közül csak nekünk nem sikerült.

Nem az a legrosszabb, hogy nem sikerült elérni a cselekvőképesség teljes korlátozásának eltörlését, hanem az, hogy a miértekre nincsenek érdemi válaszok.

2013 februárjában Magyarország Köztársasági Elnökét arra kértük, hogy a cselekvőképességi szabályok tarthatatlansága miatt ne hirdesse ki az új törvényt. (Félreértés ne essék, tudtuk, hogy kérésünk teljesítésének esélye sincs, de mégis úgy éreztük, hogy a 2012. május 10-i beiktató beszédének szavai az értelmi fogyatékos emberek számára tett ígéretet is jelentenek: „Csak néhány dolgot tegyünk másképp. Elég, ha egyenlő mércével mérünk. Elég, ha tisztelettel viseltetünk egymás iránt. Ha megbecsüljük, és követendő példának tekintjük a teljesítményt, amit sohasem valami elérhetetlen ideálhoz, hanem mindig kinek-kinek a személyes képességeihez viszonyítunk.")

Levélünkre az alábbi válasz érkezett:

„A Polgári Törvénykönyvről szóló törvényt Köztársasági Elnök úr valamennyi szempontot mérlegelve 2013.február 25-én aláírta és elrendelte a kihirdetését. A Polgári Törvénykönyvről szóló törvény a Magyar Közlöny 31. számában 2013. évi V. törvénnyel lett kihirdetve.”

Nekünk és az általunk képviselt, egyre nehezebb helyzetben lévő embereknek sokat jelentett volna, ha a Köztársasági Elnök úr érdemben válaszol.

Nem így történt. De legalább nem kívánt erőt és kitartást áldozatos munkánkhoz.

(+1 Az alapvető jogok biztosa számára készített beadványunkat itt tölthető le.)

Magyarország Alaptörvényének társadalmi vitájában is felhívtuk a figyelmet arra, hogy – bár üdvözölendő, hogy az Alaptörvény a korábbi Alkotmánytól eltérően nem automatikusan zárja ki a cselekvőképességében korlátozott személyeket a választójoguk gyakorlásából – a választójoggal kapcsolatos belátási képesség vizsgálata súlyos aggályokat vethet fel.

Bár az Alaptörvény hatálybalépése óta a választójog gyakorlásából való kizárásának a belátási képesség korlátozottságának megállapításán és értékelésén alapuló egyedi bírói döntéseken kellene alapulniuk, a gyakorlat alapján a bírósági döntések továbbra sem terjeszkednek túl az igazságügyi elmeorvos szakértők orvosi diagnózisain. Az elmeorvosszakértői vélemények pusztán a lefolytatott általános vizsgálat megállapításait alapul véve, automatikusan javasolják, a megállapított gondnoksági kategóriának megfelelően a választójog gyakorlásának korlátozását, illetve kizárását.

Az értelmi, pszicho-szociális fogyatékossággal élő vagy éppen idős emberek választójogból való kizárásának indokolása, a cselekvőképességet általánosan korlátozó gondnokság alá helyezésre vonatkozó javaslat esetén például az alábbaikban merül ki:

"Alperes ügyeinek viteléhez szükséges belátási képességét szellemi fogyatkozása miatt, általános jelleggel, időszakosan visszatérően, nagymértékben vesztette el.

A 2011. évi CCI. törvény 3. § (2) bekezdésére tekintettel szakértői véleményünkbe nyilatkozunk arról, hogy nevezett választójog  gyakorlásához szükséges belátási képességét szellemi fogyatkozása miatt, általános jelleggel, időszakosan visszatérően, nagymértékben vesztette el."

A szakértők tehát nem végeznek a választójog gyakorlásának képességét felmérendő semmilyen vizsgálatot, hanem az általános orvosi diagnózis ismeretében, ugyanazokra az indokokra hivatkozva javasolják a bíróságos számára a választójogból való kizárást. Fontos hangsúlyozni, hogy objektív mérőeszköz, mely nem diszkriminatív módon, pusztán a fogyatékosság alapján veszi el valakitől a választójog gyakorlásához való jogot, nem létezik.

Nem igaz tehát az az állítás, hogy önmagában az a tény, hogy a bíróságok dönthetnek a választójog gyakorlásáról illetve a cselekvőképesség ügycsoportonkénti korlátozásáról egyedi, egyéni vizsgálatokon és gondos mérlegelésen alapuló döntéseket eredményez.

Szövetségünk ismételten szeretné felhívni arra a figyelmet, hogy az új Polgári Törvénykönyv cselekvőképességi szabályai, különösen pedig a teljesen korlátozó gondnokság jogintézménye (amely következményeiben azonos a jelenleg hatályos cselekvőképességet kizáró gondnoksággal) annak az ötvenéves „hagyománynak” a folytatását alapozza meg, amely szerint orvosi diagnózis alapján, automatikusan fosztanak meg embereket alapvető jogaik gyakorlásának lehetőségétől.

Az Országgyűlés jelenleg is tárgyalja az új Polgári Törvénykönyv tervezetét.

Az elmúlt hetekben a cselekvőképesség teljes korlátozásának eltörlésével kapcsolatos javaslatokkal bombáztuk az országgyűlési képviselőket.

Ezúttal a támogatott döntéshozatallal kapcsolatos kérdésekre szeretnénk ráirányítani a képviselők figyelmét.

Véleményünk szerint a Kódex tervezetének készítői a támogatott döntéshozatal szabályozását a nemzetközi gyakorlat és a támogatott döntéshozatalra vonatkozó alapelvek figyelmen kívül hagyásával készítették el. Így a td névleg szerepelni fog ugyan a Ptk-ban ám valódi célját, hogy az emberi jogokat tiszteletben tartó módon nyújtson segítséget az arra rászoruló személyek számára és fokozatosan felváltsa a gondnokság intézményét, nem tudja majd elérni.

A támogatott döntéshozatal megfelelő jogszabályi és intézményi hátterének kialakításával a gondnoksági rendszer olcsóbb, hatékonyabb és a személy jogait a legteljesebb mértékben tiszteletben tartó alternatívája lehetne. A tartalmában kiüresített és a gyámhatóságok döntésére alapított új jogintézmény azonban – a tervezet alapján - a gondnokság egy „könnyített változatává” silányodott.

A mellékelt kiadvány az ÉFOÉSZ támogatott döntéshozatali modellkísérleti programjának eredményeit mutatjuk be.

Az Inclusion International, fogyatékosügyi világszervezet támogatásával megvalósult program eredményei,  -  amelyeket a francia Max Weber Centrum is elismert és közreadott ’Des innovations sociales par et pour les personnes en situation de handicap’ (Innovációk a fogyatékos emberek ellátásában) című kötetében - alátámasztják a két legfontosabb javaslatunkat az új Ptk. tervezetével kapcsolatban:

• a cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság jogintézményét meg kell szüntetni
• a támogatott döntéshozatal szabályozását új alapokra kell helyezni.

A Testület záró értékelésében a következőkre hívta fel a Kormány figyelmét:

Equal recognition before the law (art. 12)

1. The Committee takes note of the fact that the State party is undertaking efforts to harmonize its national legislation with the provisions of article 12 of the Convention. It welcomes the plans to provide for supported decision-making in the drafting of the new Civil Code. The Committee however remains concerned about the possibility of maintaining a modified regime of substitute decision-making in the drafting of the new Civil Code. The Committee is also concerned that the process of drafting of the new Civil Code has not been used to provide for a detailed and viable framework for supported decision-making in the exercise of legal capacity in accordance with the provisions of article 12 of the Convention.
2. The Committee recommends that the State party use effectively the current review process of its Civil Code and related laws to take immediate steps to derogate guardianship in order to move from substitute decision-making to supported decision-making, which respects the person’s autonomy, will and preferences and is in full conformity with article 12 of the Convention, including with respect to the individual's right, on their own, to give and withdraw informed consent for medical treatment, to access justice, to vote, to marry, to work, and to choose their place of residence. The Committee further recommends the State party to provide training, in consultation and cooperation with persons with disabilities and their representative organizations, at the national, regional and local levels for all actors, including civil servants, judges, and social workers on the recognition of the legal capacity of persons with disabilities and on mechanisms of supported decision-making.

Törvény előtti egyenlőség (12. cikk)

1. A Bizottság értékeli, hogy a részes állam erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy összhangba hozza a magyar jogszabályokat az Egyezmény 12. cikkével. A Bizottság üdvözli a részes állam terveit a támogatott döntéshozatal bevezetésére az új Polgári Törvénykönyvben. A Bizottságot ugyanakkor aggodalommal tölti el annak a lehetősége, hogy az új Kódexben fennmarad a helyettes döntéshozatal rendszere.

A Bizottságot továbbá aggodalommal tölti el, hogy a Polgári Törvénykönyv előkészítésének folyamata során nem gondoskodtak arról, hogy a támogatott döntéshozatal kidolgozott és megvalósítható rendszerét dolgozzák ki, a cselekvőképesség gyakorlásának biztosítása érdekében a Konvenció 12. cikkével összhangban.

2.   A Bizottság javasolja, hogy a részes állam hatékonyan használja fel a Polgári Törvénykönyv és a kapcsolódó jogszabályok felülvizsgálatának folyamatát arra, hogy azonnali lépéseket tegyen annak érdekében, hogy visszaszorítsa a gondnoksági rendszert és elmozduljon a helyettes döntéshozataltól a támogatott döntéshozatal felé, mely tiszteletben tartja az egyén autonómiáját, akaratát és választásait és amely teljes mértékben összhangban áll az Egyezmény 12. cikkével, beleértve az egyén önálló jogának biztosítását a tájékozott beleegyezés megadásához vagy visszavonásához egészségügyi ellátás esetén, az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést, a szavazáshoz való jogot, a házasságkötéshez, a munkához és a lakóhely szabad megválasztásához való jogot. A Bizottság javasolja továbbá a fogyatékossággal élő emberekkel és az őket képviselő szervezetekkel történő konzultáció és együttműködés mellett, a cselekvőképesség elismeréséről és a támogatott döntéshozatal működéséről képzések tartását, valamennyi szereplő részére, beleértve a köztisztviselőket, bírákat és szociális munkásokat, nemzeti, regionális és helyi szinten egyaránt.

Az értelmi fogyatékossággal élő gyermekeket is ellátó oktatási intézményekben elterjedtté vált az a gyakorlat, hogy a szülők reggel és a tanítás végén az utcán, a kapuban, jobb esetben a portánál várhatják meg gyermeküket.

A hozzánk forduló szülők sérelmezik, hogy nem mehetnek fel az osztálytermekbe, ezért nem tudnak a gyermeküket oktató pedagógussal kapcsolatot tartani, nem tudnak a személyesen tájékoztatást, tanácsot kérni – amely különösen a szavakkal nem kommunikáló fogyatékossággal élő gyermeket nevelő szülők számára jelent nagy nehézséget.

Az iskolák arra hivatkoznak, hogy a látogatás rendjét a házirend rögzíti, melyet nekik be kell tartaniuk.  

A megfelelő működés fenntartása érdekében természetesen az oktatási intézményeknek gondosan meg kell szerveznie a szülők fogadásának rendjét, azonban úgy gondoljuk, hogy minden szülőnek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a pedagógusokkal rendszeresen, személyesen is kapcsolatot tarthasson, különösen olyan intézményben, ahol fogyatékos gyermekek oktatása zajlik.    

Valamennyi országgyűlési képviselőt megkeresi az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ) azzal a kéréssel, hogy nyújtsanak be módosító indítványt az új Polgári Törvénykönyv cselekvőképességi részéhez és javasolják a teljesen korlátozó gondnokság törlését a Kódexből. A "Fogyatékosság nem egyenlő Gondnokság" című kezdeményezéshez többezer érintett személy is csatlakozott.

A Szövetség véleménye szerint a cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság a jelenleg hatályos kizáró gondnoksággal megegyező jogintézmény, amely megfosztja az egyént jogaitól teljesen kiszolgáltatva őt mások akaratának.

"Nekünk szavazati jogunk sincs, de szeretnénk, ha a képviselők a mi szavunkat is meghallanák."- üzenik az ÉFOÉSZ önérvényesítő tagjai az országgyűlési képviselőknek.

Tájékozatlansággal, szemérmességgel, nagyfokú idegenkedéssel szembesülhetünk, ha értelmi fogyatékos emberek magánéletéről, szexualitásáról van szó: a téma jelenleg Magyarországon tabu. Ezért is érthető, ha úgy érezzük, nehéz erről beszélni – ahogyan a Népszabadság múlt heti számában megjelent cikkében ezt a szerző és az általa idézett hölgy is megerősíti (Pócs Balázs – Felhők kalauza, Népszabadság, aug.27.).

Felszínesen, szakmaiatlanul és embertelen hozzáállással vizsgálhatják a gondnokság alá helyezés indokoltságát a szakértőként bevont „szakemberek” – újabb kétségbeejtő történetet küzdöttünk végig, amelynek ez a szomorú tanulsága.

Az autista fiatalember ellen saját apja (az édesanya volt férje) indította el a gondnoksági eljárást – a férfi egyébként párhuzamosan a gyerektartás megszüntetéséért is pereskedik, eközben a fiával évek óta nincs kapcsolata. A gondnoksági gépezet az anya és a fiatalember igénye, szándéka ellenére indult be, szerintük szükségtelenül. Jóideje küzdenek (az ÉFOÉSZ segítségével), hogy a társadalmi elutasítással, jogfosztással járó megalázó stigma ne kerülhessen rá.

A legutóbbi szakértői vizsgálat kapcsán az édesanya olyan siralmas tapasztalatokról számolt be, amelyek ezredjére is a jelenlegi gondnoksági rendszer működésképtelenségét, tarthatatlanságát támasztják alá. A vizsgálaton az anya határozott kérése ellenére sem lehetett jelen, de azt követően ő is beszélt a szakértővel. A beszélgetésből az illető felkészületlensége, nemtörődömsége és felszínessége olyan egyértelműen kiderült, hogy egyszerűen nem tudjuk szó nélkül hagyni.

A szakértő bár csak ezt az egy férfit vizsgálta ekkor, mégis alig ismerte az ügyet, az anya jelenlétében lapozgatta végig: mit is kért tőle a bíróság, és mi hangzott el eddig. A gyógypedagógus édesanya kérdéseire képtelen volt szakmailag elfogadható módon felelni: nem ismerte az anya által említett PAC vizsgálati módszert, majd ajánlatát (miszerint ő szívesen megcsinálja, kiértékeli a vizsgálatot), visszautasította. De nem ez volt az egyetlen egyértelmű szakmai hiányosság: a szakember nem volt tisztában az értelmi fogyatékosságokhoz tartozó IQ tartományokkal, a képzés során elsajátítandó tudástartalmakkal, az elvárható teljesítménnyel sem.

Amikor az anya arról kérdezte, hogyan vizsgálta az illető környezetét a segítségnyújtás szempontjából – a szakértő nem is értette, erre miért lett volna szükség. Az az összefüggés, miszerint gondnokságra maximum a környezet támogatását igénybe venni nem tudó, döntéseiben segítséget nem kapó embereknek van szüksége – nem jutott el hozzá.

A beszélgetésből összességében az édesanya és kollégánk számára az derült ki, hogy a gondnoksági eljárás során igénybe vett, adóforintjainkból fizetett szakértő sem a szakmájához nem ért, sem emberi hozzáállásról nem tett tanúbizonyságot, az általa vizsgált ember nem érdekli, és sajnos mintha saját felelősségét sem érezné a folyamatban. Saját bevallása szerint ugyanis a gondnokság alá helyezés tisztán jogi probléma, amelyhez ő „csak” a szakértői véleményt szolgáltatja, a fokozat megjelölésével – neki semmilyen egyéb felelőssége, megítélnivalója nincsen.

Szerintünk igencsak lenne. Az új Ptk.-tervezetről szóló egyeztetések során ezért is javasoltunk multidiszciplináris szakértői teamet, mert lehet, hogy a gondnokság alá helyezés jogkérdés, de a bírói döntést megalapozó szakértői véleményhez – amely adott esetben nagyon súlyos jogkorlátozáshoz vezet! – ennél mindenképpen több szaktudományi megalapozottságra volna szükség.

Tizenkét éve vártuk, tavalyi végre elkészült a nagylétszámú bentlakásos intézmények átalakításának terve. A kitagolási stratégia megszületését mi is üdvözöltük, a szakma azóta is nagy erőkkel dolgozik a kis létszámú, közösségi-alapú lakhatási formák szabályainak megteremtésén. Az ÉFOÉSZ ezt támogatandó és elősegítendő hozta létre az első támogatott lakhatási modellt KULCSprogram néven, amely nagy sikerrel működik.

Választ kaptunk a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumtól az új Ptk. tervezetével kapcsolatos észrevételeinkre, amiket még márciusban a társadalmi egyeztetés időszakában juttattunk el. 

Most ez a levél érkezett. A Minisztérium megerősíti, hogy a javaslataink nem ismeretlenek számukra - nem csoda, hiszen számos más civil szervezettel közösen jó ideje ezt képviseljük. A levél szerint köszönettel veszik azokat a javaslatokat, amelyek "elősegítik azt, hogy az élet minden területén az érintettek számára hasznos, a méltányosság és a társadalmi igazságosság követelményének is megfelelő jogszabályok születhessenek". Hangsúlyozzák, az ilyeneket megfontolják.

Nagyon bízunk tehát benne, hogy a tervezet legújabb verziójában már nem szerepel majd a kizáró gondnokság jogintézménye (sem ezen a néven, sem másmilyenen).

A fenti kritériumnak, azaz a méltányosság és társadalmi igazságosság alapelvének ugyanis a Ptk. csak a kizáró gondnokság teljes eltörlésével felelhetne meg. Elsősorban azért, mert most...

...az az elavult orvosi szemléletet képviseli,

...alkotmányos alapelvekbe és nemzetközi jogszabályokba ütközik,

...definíció szerint nem teljesítheti a szükségesség-arányosság elvét (ahogyan az eddigi joggyakorlat sem volt képes ezt teljesíteni),

...a gondnok és a gyámhivatal kizárólagos jogkörére, így az érintett teljes elnyomására épít,

...a nagylétszámú intézmények most induló átalakítása sem működhet mellette.

Ahol kizáró gondnokság van, ott nem valósul meg az önrendelkezés és az emberi méltóság tisztelete. Aki kizáró gondnokság alatt áll, az nem lehet a közösség által megbecsült, egyenrangú állampolgár. Ezért is bízunk benne, hogy a minisztérium válaszához híven, megfontolja, és be is építi a javaslatunkat. 

 "Az Egyezményben részes államok elismerik a fogyatékossággal élő személyek egyenlő jogát a közösségben való élethez és másokkal egyenlő szabad döntéshez való jogát; minden szükséges és hatékony intézkedést megtesznek annak érdekében, hogy a fogyatékossággal élő személyek teljes mértékben élvezhessék e jogaikat és a teljes közösségi befogadást és részvételt."

(Fogyatékos Személyek Jogairól szóló ENSZ Egyezmény, 19. cikk)

 

Végre elkezdődni látszik a fogyatékos emberek zsúfolt tömegintézményeinek méltatlanul sokáig halogatott átalakítása – az úgy nevezett kitagolás. Hiába fogalmazott meg azonban előremutató, támogatandó alapelveket ezzel kapcsolatban a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma, ha eközben az igazságügyi tárca a kitűzött alapelvekkel szöges ellentétben álló új Ptk-t alkot...

Mit üzen a kormány a kitagolás kapcsán az értelmi fogyatékos embereknek és családjaiknak?

„Az önrendelkezés és az emberi méltóság tisztelete érdekében valamennyi szolgáltatás, támogatás fejlesztésénél figyelembe kell venni azt az elvet, hogy a fogyatékos ember – meglevő képességei és lehetőségei határain belül – maga rendelkezhessen élete célkitűzéseiről, az azokhoz vezető utakról, a megvalósítandó emberi és morális értékeiről. Az önállóság kiterjed a személyes mozgás, az idő, a tulajdon és a saját test feletti önrendelkezésre. A támogatások és szolgáltatások kialakításának és átalakításának nem szabad megfosztania a fogyatékos embereket mindattól, amit önállóan is el tudnak érni, amit önállóan is képesek megvalósítani. Az intézmények átalakításánál a lakókat minden őket érintő kérdésbe be kell vonni.

A támogatott döntéshozatal elvének az élet minden területén érvényesülnie kell. A támogatott döntéshozatal elve a helyettes döntéshozatallal szemben a fogyatékos személy saját döntéshozatalának, egyéni döntési képességétől függő, teljes, minden lehetőségre kiterjedő segítését jelenti. A döntéshozatalban meg kell adni a lakóknak minden segítséget, hogy olyan döntések szülessenek az egyes kérdésekben, amelyek a saját akaratukat fejezik ki.” (kiemelés tőlem)

A kitagolási stratégia több helyen hangsúlyozza: az ellátás lényege, hogy csak annyi segítséget kapjon az érintett, amennyire szüksége van, és a fő cél önállóságának támogatása. A lakóhellyel kapcsolatos döntéshozatalról is többször szó esik: megfelelő segítség mellett meghozott önálló döntések kellenek. A stratégiának ez az alapállása egyébként példátlanul széles körű szakmai és civil támogatásra talált.

Mit üzen az új Ptk. tervezete?

Az új Polgári Törvénykönyv tervezetének gondnokságra és cselekvőképességre vonatkozó szabályai amellett, hogy félreértelmezi a támogatott döntéshozatalt, megtartja a cselekvőképességet kizáró gondnokság intézményét.

Ahol kizáró gondnokság van, ott nem lehet önálló életre nevelni.

Ahol kizáró gondnokság van, ott nem lehet egyéni szükséglet-alapú ellátás.

Ahol kizáró gondnokság van, ott az érintetteket KIZÁRJÁK A SAJÁT ÉLETÜKBŐL.

A kitagolási stratégia végső célként egy olyan társadalmi környezet kialakítását nevezi meg, „amely elősegíti a fogyatékossággal élő személy egyéni szükségleteinek megfelelő komplex fejlődését, különösen az alábbi területeken: szociális képességek, mindennapi tevékenységek, egészségtudatosság, technikai-informatikai ismeretek, kommunikációs képességek, érdekérvényesítés, kreatív képességek.”

Teljességgel ellentmond ennek a célnak az új Ptk. tervezete. Hogyan is lehetne végcél bármilyen képességek fejlesztése egy olyan rendszerben, amelynek alapja a képességek korlátozottsága, a kiszolgáltatott állapot véglegesítése, a cselekvőképtelenség stigmája?

Ahol kizáró gondnokság van, ott az egyéni képességek fejlesztésére nincs lehetőség.

Ahol kizáró gondnokság van, ott nem valósul meg az önrendelkezés és az emberi méltóság tisztelete.

Aki kizáró gondnokság alatt van, az nem lehet a közösség által megbecsült, egyenrangú állampolgár.

A kizáró gondnokság egy emberhez méltatlan jogfosztás, amire csak azért van szükség, hogy mi „ép” és gondnokság alatt nem lévő emberek nyugtatgathassuk magunkat, hogy a kizárással megvédjük a veszélyektől értelmi fogyatékos embertársainkat.

A szociális tárca felismerte, hogy az értelmi fogyatékos emberek fizikai kirekesztése – száműzése országhatárszéli nagylétszámú intézményekbe – csak kiszolgáltatottságot, önállótlanságot, a védekezésre képtelenséget okoz. Az igazságügyi tárca vajon miért nem ismeri fel, hogy a kizáró gondnokság fenntartásával okozott jogi kirekesztéssel sem a fogyatékos személyek védelmét, hanem éppen ellenkezőleg: tehetetlenségét, áldozattá válását támogatja?

„Megadatott nekünk a szellem ereje, ám mi évezredek óta rosszul élünk vele: jelentéktelen, gyakran veszélyes dolgokra használjuk. Mindenki olyan meggyőződés szerint él szárnyaló szellemével vagy úgy manipulálja gondolatait, hogy kisajátíthassa és befolyásolhassa a világot.”
(Rudolf Steiner)

Az egész gondnoksági szabályozás kiinduló pontja: az életben való boldogulás egyetlen feltétele az értelem. Ha valakinek egy bizonyos határ alatt van az intelligenciája, akkor – minden egyéb tényező figyelembe vétele nélkül – indokolttá válik, hogy életének összes kérdéséről egy másik ember döntsön helyette.

Ezen azért egy kicsit elgondolkodtunk. Szerintünk ugyanis sok más tényező van, ami alapján megítélhető egy ember.

Társadalmi kódok

Nem tudjuk elégszer leírni: minden embernek vannak igényei, szükségletei, vágyai, amiket képes kommunikálni – valamilyen formában. Maximum az fordulhat elő, hogy mi nem figyelünk eléggé, és esetleg nem tudjuk dekódolni az igényeket. Egy értelmi fogyatékos emberre (vagy inkább: egy orvosi műveletek segítségével, bizonyos mérőszámok alapján értelmi fogyatékosnak bélyegzett emberre) ugyanígy igaz ez a kijelentés. Semmivel sincs kevesebb igénye, vágya, érzése és gondolata, mint bárki másnak, ezeket azonban gyakran nehezebben tudja kifejezni – vagy éppen mi nem vesszük a fáradtságot, hogy megértsük.

Mégis tény, hogy ez alapján a bizonyos mágikus szám (nevezetesen az IQ, de léteznek persze egyéb „fogyatékosságmérő” kódok és besorolások is) alapján a társadalmunk felállít egy szigorú hierarchiát: én előrébb vagyok, mint te. Jobban közelítek a „normálisnak” nevezett délibábhoz. Nemem, etnikai hovatartozásom, pénzügyi helyzetem, szexuális orientációm, vallásom, fogyasztási szokásaim és milliónyi egyéb tényező alapján még közelebb kerülhetek ehhez az elképzelt normához – vagy éppen távolodhatok tőle.

Relatív intelligencia

Itthon az egyik legmegalázóbb címke az értelemmel függ össze: az emberi agy kifürkészhetetlen, lemérhetetlen, máig alig ismert működéseivel. Egy értelmi fogyatékosnak ítélt embert a társadalom kivet magából, a hierarchia legaljára helyezi. Nincs még egy csoport, amely ennyi jogfosztást,  ráadásul manipulatív módon jó szándéknak álcázott jogfosztást kénytelen elszenvedni.

De ha megnézzük kicsit közelebbről azt a kategóriát, amire az egész diszkriminatív rendszer épül, korántsem megkérdőjelezhetetlen téziseket találunk.

Adott személy intelligenciája relatív, definíció szerint „az értelmesség mindig előfeltételezi egy alaptudás kijelölését, amihez viszonyítva meghatározható, hogy valaki ezen alaptudáshoz képest hol helyezkedik el, azaz mennyire intelligens (kevesebbet és/vagy rosszabbul, illetve többet és/vagy jobban tud).” Ennek mérésére született az IQ máig sokat vitatott hatékonyságú rendszere – az ennek elavultságát vitató hangok egyre csak erősödnek. Ennek kapcsán idézhetnénk itt az emberi természet kontra nevelés, a gének kontra szocio-kulturális környezet vitákból is, hiszen ahogyan a megértési nehézséggel élők oktatásában szemléletváltás kezdődött, ahogyan a korai fejlesztés jelentőségét egyre szélesebb körben ismerték fel, nyilvánvalóvá vált, milyen óriási szerepe van a nevelésnek, a közegnek, a szociális háttérnek, stb. Említhetnénk emellett számos, az IQ létjogosultságát megkérdőjelező tanulmányt, amelyek a tudományos rasszizmus eszközének látják. (Emlékszünk azokra az egyesült államokbeli kísérletekre, ahol bebizonyították: a bevándorlóknak, a feketéknek az átlagnál jóval alacsonyabb az intelligenciája.)

Értelem és érzelem

De még ha el is fogadjuk az IQ tesztet mint az intelligencia mérésének egzakt módszerét, lényegesebb kérdés az: miért épp az intelligencia a társadalmi elfogadottság fokmérője?

Nincsenek más tulajdonságok, értékek, jellemzők, ami alapján csoportosítani lehetne az embereket? Például az érzelmi intelligencia. Vagy hogy mennyire viselkedik udvariasan egy ember. Hogy mennyire őszinte. Vagy jószívű. Miért tekintünk fogyatékosnak egy embert bizonyos IQ alatt, és nem tekintünk annak valakit, aki alulmúl például egy bizonyos erkölcsi szintet?

Szerintünk az úgy nevezett intelligencia (értsünk alatta bármit is) csak egyetlen összetevő, ami alapján „mérni” lehet egy embert, de emellett számtalan másik létezik. Mi az ÉFOÉSZ-nál szerencsés helyzetben vagyunk: rengeteg olyan emberrel találkozunk, akiket személyiségük, emberi tulajdonságaik alapján jóval tiszteletreméltóbbnak (és akár a társadalom számára hasznosabbnak) találunk, mint némely kiugró intelligenciahányadossal bíró embert.

Fogyatékos emberek csak akkor léteznek, ha egyesek nem kapnak kellő támogatást, egyenlő esélyeket – ahogyan ezt a társadalmi szemlélet kapcsán már megírtuk. Egy úgy nevezett fogyatékossággal élő köszöni szépen, nagyon jól van, bármennyi legyen is az IQ-ja vagy más, számszerűsíthető kódja. A gond csak akkor kezdődik, amikor a társadalommal kell érintkezésbe lépnie: a megértés, a kapcsolatfelvétel folyamata gyakran sikertelen, mert mások a kódjaink. Ezért meg sem próbáljuk megérteni őt, a társadalom szimplán átveszi fölötte a hatalmat.

Pedig hogy melyikünkben van a „hiba”, az csak nézőpont kérdése.

Képek forrása: minnaar-cc.com, life.hu, est.hu (Az utolsó képen a Baltazár színház színészei láthatók.)

A fogyatékos emberekkel kapcsolatos pejoratív szóhasználatról, a diszkriminatív megnevezésekről ír itt a nyest.hu újságírója – aki azonban éppen a téma tisztázására tett törekvései közepette követ el legalább akkora hibákat, mint az általa bíráltak.

A cikkben végig a „fogyatékkal élő” kifejezést használja – ez szakmai körökben régóta vitákat kiváltó kifejezés. Sokak szerint „fogyaték” csak a katonaságnál létezik (emberveszteséget jelent), jelen esetben azonban fogyatékosságról van szó, így a „fogyatékossággal élő” a korrekt elnevezés. Amellett, hogy ez nyakatekert és magyartalan, a tartalmával kapcsolatos kritikákat is hallottunk már az érintettektől, mondván, „én a férjemmel élek, nem a fogyatékossággal”.

Ha viszont a fogyatékos szót nem főnévként, csupán jelzőként használjuk, máris elfogadottabb a kifejezés: azaz nem „fogyatékosokról”, hanem „fogyatékos emberekről” beszélünk, és így kikerülhetjük a „valamivel élő”-jellegű kifejezéseket. Ez összecseng a tengerentúli People first-típusú mozgalmak jelszavaival is: elsősorban ember vagyok, a fogyatékosságom csak másodlagos – hirdetik.

Mi az ÉFOÉSZ-nál azonban úgy gondoljuk, nem az elnevezés a téma nyitja, hanem a hangnem, ahogyan a témáról beszélünk. És sajnos a cikk ezen a téren nem tudja kikerülni a sztereotipikus, és nem egyszer kifejezetten sértő beszédmódot. Elkeserítő, milyen gyakran találkozunk azzal az elképzeléssel: a különböző fogyatékossági típusok nem említhetők egy lapon az értelmi fogyatékossággal, mintha az aztán már tényleg valami megközelíthetetlen csoport lenne, akiket joggal kezelünk egy teljesen külön kategóriaként, fosztunk meg ezernyi alapjogtól, költöztetünk ki határszéli tömegintézményekbe, távol tőlünk – normálisoktól.

Hogy – ahogyan a cikk írója gondolja – „teljes joggal vérig sértődnek”-e azok, akikről feltételezik, hogy értelmi fogyatékossággal is élnek, elképzelhető. Az azonban tény, hogy az értelmi fogyatékos emberek viszont ezen a kijelentésen sértődhetnek vérig teljes joggal.

„Tapasztalataink szerint sajnos a mai napig gyakoriak a többségi társadalomban azok az elképzelések, hogy ha valaki valamiben fogyatékos, akkor nyilván másban is az, illetve hogy minden fogyatékkal élő egyben értelmi fogyatékos is.” - írja a cikk. Ez a megállapítás a fentihez hasonlóan megalázó módon azt sugallja: ha valaki értelmi fogyatékos, az aztán mindennek a legalja.

A fogyatékos emberek a nap mint nap megélt esélyegyenlőtlenség láttán sokszor érezhetik úgy, „minden ember egyenlő, de egyes emberek egyenlőbbek a többinél”. Amikor például nem tudnak bejutni egy intézménybe, nem járhatnak ugyanolyan iskolába, nem vehetnek igénybe hétköznapi szolgáltatásokat. De erre nem megoldás, ha még a kirekesztett csoporton belül is kirekesztünk, gondolván, „minden fogyatékos ember egyenlő, de egyes fogyatékos emberek egyenlőbbek a többinél”. Mindannyian úgy élünk a társadalomban, hogy különböző helyzetekben segítségre van szükségünk – hogy valamilyen típusú fogyatékosság vagy más miatt, az már mellékes. A társadalomnak minden egyes állampolgára számára biztosítani kell ezt a támogatást.

Jó lenne, ha ebbe az értelmi fogyatékos emberek ugyanolyan joggal kerülhetnének bele, mint bárki más – elnevezések és tettek szintjén egyaránt.

"Az igazi nagyság mértéke az, hogy mekkora szabadságot adsz másoknak, nem pedig az, hogy mennyire tudsz másokat arra kényszeríteni, amit te akarsz."
(Larry Wall)

A Ptk.-tervezet egyik nagy hibája, hogy megtartja a kizáró gondnokság elavult kategóriáját. Ez azt jelenti, hogy az adott személynek élete minden egyes lépéséről egy másik ember (néha családtag, de gyakran egy hivatásos gondnok, vagyis vadidegen) dönt. A szöveg csak említés szintjén teszi hozzá: a gondnok a gondnokolt akaratával összhangban járjon el.

De mi van, ha nem ezt teszi? Ki ellenőrzi a gondnokot: megkérdezte-e az érintettet az adott döntésről? Ki kéri számon? Ki és hogyan bünteti meg, ha nem így történt? Ki deríti ki, mi volt az érintett akarata?

Tudjuk, jelenleg senki. A szabályozás kong az ürességtől: félmondatos kitétel a gondnokolt érdekében, amelyhez semmilyen garanciát nem rendel. Ez barátok közt is komolytalan „előírásnak” számít.

A tervezet kísérletet sem tesz egy olyan mechanizmus kialakítására, amelyben a gondnokolt véleménye súlyának megfelelően van figyelembe véve.

Bizalmi viszony – mind a száz emberrel?

Egy hivatásos gondnoknak sokszor 30-40, de nem ritka, hogy 100 gondnokoltja is van. A jelenlegi Ptk. maximálja ezt a számot, ám a gyakorlatban eddig nemigen sikerült megvalósulnia a limitnek. Ennek a sikertelenségnek azonban távolról sem az az adekvát megoldása, hogy teljesen eltöröljük a létszám-maximumot (ahogyan ezt a tervezet teszi).

A számok alapján könnyen elképzelhető, mennyire tud kialakulni a bizalmi viszony, mennyire tud egy gondnok száz embert egyénre szabottan, szükségleteire értő módon odafigyelve ellátni. Tudja-e, hogy mikor van a születésnapja? Hány hányas cipőt hord? Melyik csokit szereti? Segít-e neki az egyéni tanulásban, az önállósodásban, szolgálja-e az egyén döntési képességeinek fejlődését? És ha mindezt nem tudja, hogyan tud igényeire reagálva működni?

Érdekellentétek

Emellett számos esetben nagyon is kézzel fogható érdekellentét áll fenn a gondnok és a gondnokolt között – gyakori ez például anyagi természetű ügyekben. Gondoljunk csak arra a helyzetre, amikor egy családtag mint gondnok az egyébként vagyonnal (például örökséggel) rendelkező gondnokolt akarata ellenére zsuppolja be egy intézménybe, minimális összeget fordítva a ruházkodására vagy egyéb szükségleteire, hiszen tudja: az illető halála esetén rá fog szállni a hagyaték.

Ha a gondnok és a gondnokolt valamiben nem ért egyet, akkor a gyámhatóságnak objektív szempontok alapján kell megítélni, hogy kinek az akarta érvényesüljön. Kérdés: mennyire várható el ez az objektivitás egy olyan hatóságtól, amelynek saját alkalmazottja az egyik fél? Az érdek-összefonódások további hatásos kiszűrése lenne, ha nem egyetlen testület (a gyámhatóság) döntene a gondnok személyéről, illetve a gondnok tevékenységének értékeléséről.

A gyámhivatal tehát mint a gondnok kijelölője, munkáltatója, felügyelője kizárólagos szerephez jut. A gondnokság így megmaradna egy rugalmatlan, hierarchikus rendszernek, amely tökéletesen alkalmas a visszaélésekre.

A támogatói háló

Számtalan gyakorlati problémát okoz, hogy a gondnokok gyakran nem hajlandóak együttműködni a személyt segítő szakemberekkel. Így hiába látja több szakember és maga a fogyatékos személy is indokoltnak egy-egy döntés meghozatalát, ha ahhoz a gondnok nem járul hozzá. Fontos hangsúlyozni: a gondnok csak egyetlen szereplője a fogyatékos személyt körülvevő támogatói hálózatnak, amely csak akkor lehet hatékony, ha valamennyi szereplője törekszik az együttműködésre.

Ne felejtsük el: a gondnokság egyfajta szociális segítségként jött létre, célja szerint az érintettet VÉDI, az ő érdekében működik. Ez a cél a sok összefonódás és érdekütközés során mintha elhomályosodott volna.

„Semmivel sem nyújthatunk nagyobb segítséget egy embertársunknak, mint ha felelősséggel ruházzuk fel, és biztosítjuk őt bizalmunkról.”

(Booker T. Washington)

A konkrét szöveget tekintve a legnagyobb gond az új Ptk.-tervezetével (a többi között), hogy megtartja a cselekvőképességet kizáró gondnokság intézményét. Az, hogy történetesen új a név, és immár szemérmesen „teljesen korlátozó gondnokságról” beszél, mit sem változtat a jogintézmény tarthatatlanságán.

Amikor kizáró gondnokságról beszélünk, mindenek előtt muszáj hangsúlyoznunk: nagyon súlyos jogfosztásról, az alapvető emberi jogok sárba tiprásáról, egy ember teljes kiszolgáltatásáról van itt szó, amit semmi nem indokolhat. Az érintett ember nem házasodhat, nem szavazhat, nem kezelheti a pénzét, nem dönthet a saját élete legapróbb mozzanatáról sem, és sehol nincs garancia arra, hogy a helyette intézkedő gondnok bármilyen módon az ő akarata, igénye szerint járjon el.

Ezer érvünk van tehát amellett, hogy miért elfogadhatatlan ez a jogfosztó kategória – köztük jogi és szakmai érvek egyaránt, hogy arról már ne is beszéljünk: nemzetközi jogszabályba ütközik. De minden jogi érvelést megelőzően mégis azt kellene megvizsgálnunk: mi a jelenlegi gyakorlat ezen a téren?

Egy kis háttérinfó

Magyarországon mintegy 70 000 ember él gondnokság, döntő többségük (több mint 45 000 ember) kizáró gondnokság alatt. Összehasonlításul: a gondnokoltak száma a hasonló lakosú Csehországban 30 000, Svédországban 3500.

Természetesen nem arról van szó, hogy arányaiban ennyivel több fogyatékos ember él hazánkban. Már önmagában ez a szám rávilágít arra, mennyire képes a bírói gyakorlat komolyan betartani a szükségesség-arányosság alkotmányos alapelvét: semennyire. Kizárt, hogy ennyi ember számára ez a minimálisan szükséges védelem, képességeikkel ez áll leginkább arányban. Kizárt, hogy ilyen magas legyen azoknak az embereknek száma, akik az életük semmilyen területén nem képesek döntést hozni, azaz „cselekvőképtelennek” bélyegezzük őket. Szerintünk egyébként az ilyen emberek száma pontosan nulla. A cselekvőképesség (ahogy a nevében is van) egyfajta képesség. Amíg van törvényi lehetőség arra, hogy ne vizsgálják a különböző területeken a gondnokoltak képességeit, hanem az egyszerűség kedvéért és holmi homályos jövőbeli veszélyekre hivatkozva kiszolgáltathatják őket egy gondnoknak, addig ezt is fogják tenni.

A gyakorlat problémái

A kizáró gondnokság mellett a legtöbbször hangoztatott érv: ez csak kivételes esetben, legvégső megoldásként alkalmazandó, például kommunikációképtelen embereknél vagy kómás betegeknél. Látjuk: ez jelenleg sem így van.

Legtöbbször egy konkrét, jól körvonalazható probléma kapcsán kerülnek bíróság elé az értelmi fogyatékos emberek (például mert nem tudja kezelni az örökségét). Erre az adekvát megoldás az lenne, hogy azon a konkrét területen segítséget kap ügyei intézéséhez, döntései meghozatalához. Ehelyett a gyakorlat az, hogy biztos, ami biztos alapon az élet összes területén megvonják tőle a döntési, véleménynyilvánítási jogot.

Vannak, akik szerint ez a végrehajtás problémája, a Ptk.-nak mint komoly jogi kódexnek nem feladata a gyakorlati alkalmazás csip-csup kérdéseire reagálni. Szerintünk viszont de. Amíg van lehetőség arra, hogy képesség-vizsgálatok nélkül, az élet minden területén egy tollvonással korlátozni lehessen valakit, addig ezt meg is teszik. Amíg Magyarországon kizáró gondokság van, addig soha nem teljesül, definíció szerint nem is teljesülhet a szükségesség és arányosság követelménye, és ezért épp a jogalkotó a felelős.

Ha egy elfogadhatatlan, elavult, emberi jogokat megcsúfoló jogintézmény stigmáját már eddig is bőkezűen osztogatták, kérdés, hogy minek hatására változna ez meg a jövőben. Ameddig a kizáró gondnokság kényelmes kategóriája létezik, a jogalkalmazó azt fogja tenni, amit eddig is: a legegyszerűbb, leggyorsabb úton, a legkisebb ellenállás irányába fog menni.

Egyetlen kézenfekvő megoldást látunk: a kizáró gondnokság teljes megszüntetését.

„Mindenki egy zseni. De ha egy halat az alapján ítélünk meg, hogy milyen jól tud fára mászni, egész életét úgy fogja leélni, hogy ostobának hiszi magát."

(Albert Einstein)

Tegnap megírtuk, az egyik legfőbb ok, ami miatt nem tetszik az új Polgári Törvénykönyv tervezete, az, hogy a gondnoksági szabályozásról messziről lerí: hamis előítéletek, elavult, orvosi szemlélet mentén dolgozták ki.

Mi is az az orvosi modell?

A fogyatékosság orvosi megközelítésének kezdetei az ipari forradalomig nyúlnak vissza, de egészen az ’50-es évekig elfogadott szemlélet volt. Az a fajta paternalista jogalkotás volt ekkor jellemző, ami a fogyatékossággal élőket beteg, kiszolgáltatott emberekként, különböző – főként orvosi – ellátások és kezelések passzív alanyaként kezelte, akiket meg kell óvni, akik jótékony segítségre szorulnak, akik a társadalmi hierarchia alján állnak.

A század második felére azonban elfogadottá vált: a fogyatékosság nem betegség. A fogyatékosság egy állapot, amellyel együtt az érintett embert sem több, sem kevesebb nem illeti meg, mint az adott ország bármely más polgárát: csak ugyanaz a jogegyenlőség. Ez alapján alapvető (kellene, hogy legyen), hogy a fogyatékos ember mint teljes értékű állampolgár vegyen részt a társadalom életében, az állapota alapján indokolt speciális segítségre pedig állampolgárként jogosult.

A szemléletváltás azonban gyakorlatban nem történt meg Magyarországon.

A szemléletváltás ellenére továbbra is kevés az értő figyelem, ami az értelmi fogyatékos emberekre jut – és nem kevésbé van ez így a Ptk.-tervezet esetében.

Tömegintézményekbe zárjuk, jogaiktól, munkalehetőségektől megfosztjuk őket – csupán azért, hogy megvédjük őket MÁSOK gonoszságától. Az értelmi fogyatékos embereket ma csak arra tanítjuk, hogy hogyan fogadják el a saját tehetetlenségüket. A Ptk.-tervezet is ezt teszi: olyan szemléletet közvetít, amelynek alapja nem az, hogy hogyan kaphatjuk meg a döntéseinkhez (értelmi képességünktől, IQ-nktól, mentális állapotunktól, életkorunktól függetlenül) esetleg szükséges segítséget, hanem az, hogyan védjük meg az érintetteket a létező összes (akár minimális valószínűségű) kockázattól – az ezzel járó súlyos jogfosztásokat is felvállalva.

A gondnoki rendszer lényege, hogy az illető helyett döntünk saját életéről. Az orvosi modell arról szól, hogy kivesszük a fogyatékos emberek kezéből a gyeplőt. Nem tanítjuk meg őket dönteni. Különbséget tenni jó és rossz, helyes és helytelen között. Pénzt használni, nemet mondani. Elutasítani vagy elfogadni helyzeteket, embereket. Ők az egyetlenek, akik soha sem hibázhatnak. Nem lehet egyéni ízlésük, nincs választásuk, nincs kilengés: nyaralásra, ruhákra, csokoládéra vagy barátnőre elszórt pénz. Nem tehetik meg, hogy azt csinálják, amit szeretnek, és elkerüljék azokat a dolgokat, amiket utálnak. Nem tapasztalhatják meg saját bőrükön az esetleges rossz döntések következményeit.

A Ptk. alapján nekik csak az a nagyon álságos védelem maradt, amivel kiszorítjuk őket a közösségből, amivel megakadályozzuk azt, hogy barátaik, családjuk legyen, amivel elzárjuk őket minden olyan élethelyzettől, ami kockázatokat rejthet magában.

Hogyan működik ez egy ideális világban?

A társadalmi megközelítés ezzel szemben azt mondja: a fogyatékos ember maga irányítja az életét, és ehhez a társadalom az érintett egyéni szükségletei alapján minden segítséget garantál.

A társadalmi megközelítés lényege, hogy a fogyatékosság társadalmi konstrukció, és csupán addig van jelentősége, amíg az érintett nem kapja meg az életvezetéséhez szükséges támogatást. Minden ember fogyatékos, ha a közösség nem tud, vagy nem akar alkalmazkodni a szükségleteihez, és egyetlen ember sem fogyatékos, ha a szűkebb és tágabb környezete odafigyel rá, és amikor szükséges, megsegíti.

Mára elfogadott, hogy kerekesszéket használó személyek számára rámpát kell építeni vagy a siketek számára jelnyelvi tolmácsot kell biztosítani. Az értelmi fogyatékossággal élők számára a közösségbe vezető „segédeszköz” egy velük bizalmi viszonyban lévő személy, aki jogaikat tiszteletben tartva segítséget nyújt az eligazodásban és a döntéseik meghozatalában (a támogatott döntéshozatal éppen erről kéne, hogy szóljon).

A Ptk.-tervezetből azonban éppen ez a megközelítés hiányzik.

1. A fogyatékosság elavult, orvosi megközelítésén alapul, kiabálnak belőle az előítéletek.
2. Megtartja a kizáró gondnokság intézményét, szemérmes módon „cselekvőképesség teljes korlátozása" névre keresztelve.
3. Sérti Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalásait (például a Fogyatékos személyek jogairól szóló ENSZ Egyezménybe ütközik).
4. Fenntartja a gyámhatóság totális szerepét, amely így egyszerre kinevezője, munkáltatója, törvényességi ellenőre a hivatásos gondnokoknak, valamint dönt a gondnok - gondnokolti vitában, hozzájárulást ad speciális jogok gyakorlásához.
5. Fenntartja a helyettes döntéshozatalt. Nem garantálja az érintett akaratának, kívánságának, véleményének figyelembevételét, érvényesülését.
6. Az előzetes jognyilatkozat alkalmazására csak a cselekvőképesség korlátozása esetén ad módot.
7. A támogatott döntéshozatalt (amely a gondnokság alternatíváját jelenthetné) csak gyámhatósági eljárásként, kisegítő jelleggel vezeti be.
8. Kizárja a gondnokság alá helyezés okán cselekvőképtelen személyek házasságkötéshez, örökbe fogadáshoz és szülői felügyelethez való jogát.

+1. A tervezet a fogyatékos emberek és szervezeteik megkérdezése, a munkába való bevonása nélkül született.

Jelenleg is zajlik a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium által 2012. február 15-én nyilvánossá tett  új Polgári Törvénykönyv társadalmi egyeztetése. A tervezet cselekvőképességre és gondnokságra vonatkozó része a hatályos szabályozáshoz képest kevés koncepcionális változást tartalmaz. Kérdéses számunkra, hogy egy négyszáz oldalas, komplex jogi kódex esetében, amelynek elkészítése mintegy két évet vett igénybe, mennyi koncepcionális változtatásra van mód ezekben a hetekben.

Szerintünk így kellene változnia a tervezetnek. (A linkre kattintva letölthető az ÉFOÉSZ részletes javaslata.)

A fogyatékos emberek szempontjait és a tervezet legfőbb problémáit holnaptól részletesen is követhetitek. A következő napokban beszámolunk, hogy pontosan mi a gond a kizáró gondnoksággal, mit ajánlunk helyette, mi is az a támogatott döntéshozatal, mik a legfőbb gyakorlati problémák, és mit is takarnak a fenti pontok. Kövessétek!

A hatályba nem lépett 2009. évi Ptk.-ról (amelynek gondnoksági szabályozásával a fogyatékos emberek és szervezeteik teljesen egyetértettek) itt találhat további információkat.
 

Az új Polgári Törvénykönyv gondnoksági szabályozásáról egyeztetett tegnap a tervezet előkészítésért felelős Dr. Székely László miniszteri biztos és Dr. Kőrös András bíró az érintett szervezeteket tömörítő Civil Caucus-szal az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalában. A civilek elmondták, teljesen eltörölnék a cselekvőképességet kizáró gondnokságot.

A társadalmi egyeztetés alatt álló új Polgári Törvénykönyv ugyan változtat a terminológián: cselekvőképességet kizáró gondnokság helyett „teljesen korlátozó” névre kereszteli ugyanazt, ez azonban a civilek szerint a jogintézmény tarthatatlanságán mit sem változtat.

Hogy miért nem elfogadható a kizáró gondnokság fenntartása, azt a Civil Caucus részletes véleményében olvashatja.

A civilek közös sajtóközleménye innen tölthető le.

Itt jogi érvelés helyett azonban első körben azt tesszük, amit mindenkinek tenni kéne egy fogyatékos embereket érintő kérdés kapcsán: megkérdezzük őket magukat. Az érintettek véleménye következik.

A gondnokság az egy olyan dolog, amelyben azzal a személlyel, akiről szó van, úgy bánnak, mint egy tárggyal. Ezalatt azt értem, hogy nem veszik figyelembe azt, amit ő szeretne. Például egy születésnap: a gondnokolt személy olyasvalamit kap a gondnokától, aminek nem is örül egyáltalán. Dehát röviden fogalmazva az elv, hogy te hülye vagy, te nem értesz semmihez, tehát a gondnokolt személy teljesen negatívan jön ki ebből a szituációból.
(B.L.)

A gondnokság azt jelenti, hogyha az alatt van, akkor nem hozhat önálló döntést, és nem is cselekedhet önállóan. A támogatott döntéshozatal meg azt jelenti, hogy támogatják az önálló döntésében, és meg is teheti azt, amit szeretne. Önállóan teszi, és segítséget is kaphat, ha szeretne, lelki fröccsöt is.
(M.K.)

A gondnokság nagyon rossz dolog, mert a gondnokom dönt mindenben: pénzügyekben, és amit szeretnék vásárolni, csak ő veheti meg, egy szerződést, amit csak ő írhat alá, én nem szavazhatok, nem dönthetek önállóan.

A támogatott döntéshozatalban viszont a döntésedet meghozhatod, kérhetsz segítséget. És önállóan is dönthetsz, mindenhez kaphatsz információt és segítséget, ha kérsz. Nagyon fontos, hogy jó döntést hozzál. Szerintem sokkal jobb a támogatott döntéshozatal, mint a gondnokság, mert a gondnok dönt mindenben.
(G. L.)

A gondnokság az, amikor egy fogyatékos ember helyett dönt mindenben a gondnok, hogy nem tehet semmit a gondnok nélkül.
A támogató az, aki segít a döntésünkben, de nem helyettünk dönt, hanem elmondja a véleményét, vagyis tanácsot ad, hogy szerinte nekem mi jó, de mégis én hozom meg a végén a döntést.
A döntéshozatal az, amikor én saját magam döntök a saját életemben segítség nélkül, saját lakás, házasság, szavazás, és bármikor dönthetek egyedül.
(G. R.)

A gondnokság az, ha elveszik tőlem a pénzt, hogy ne raboljanak ki.A támogatott döntéshozatal az jó, akkor nem dönthet más, hogy a pénzt, a money-t ki kezeli.

(B. L.)
 

Örömmel jelentjük, közel két hónap csúszás után végre megérkezett a támogató szolgálatunknak járó pályázati pénz. A dolog szépséghibája csupán annyi: az elmúlt időszak pénztelensége során felgyűlt adótartozást a biztonság kedvéért rögtön le is vonták belőle, így a várva várt 9 168 212 forint helyett 943 206 forintot (a tizedét) kaptunk kézhez. Természetesen ennek is örülünk, ebből az összegből legalább két hétig el fogjuk tudni látni az erre a negyedévre ránk bízott közfeladatot.

Az adótartozás halasztására egyébként már jóval korábban beadtunk egy szabályos kérelmet, amit azonban több más szervezetéhez hasonlóan az adóhatóság nem tudott időben elbírálni, igaz, legalább értesítettek, hogy 30 nappal meghosszabbítják az eljárást. Mostmár persze az esetleges pozitív válasznak sem lesz jelentősége: boldogíthat a tudat, hogy a következő negyedévi pénzt már pozitív adómérleggel várhatjuk.

Bízunk benne, hogy más szervezetek, szociális szolgáltatók nálunk előrelátóbban cselekedtek, és ezekben a nehéz hónapokban, az állami támogatások visszatartásának időszakában is végig befizettek minden adót - még a ki nem fizetett bérek után esedékeseket is.