Soha nem látott méretű adományt kapott az ÉFOÉSZ: egy csepeli házat ajánlott fel a szervezetnek a Sopronban élő Anikó asszony, aki teljes neve elhallgatását kérte. A magánmecenatúra hazánkban gyerekcipőben jár, ennél kisebb mértékű felajánlások sem jellemzőek, ehhez hasonlóról pedig csak külföldi szervezetektől hallhattunk a Szövetségnél. Anikó asszony felbukkanása az ÉFOÉSZ történetében ezért is mesébe illő – ahogyan a mecénás élete is az.
Hogyan talált rá a Szövetségre?
Egy kedves ismerősöm, Tari Richárd ajánlotta, majd az interneten elolvastam Önökről és a vezetőikről mindent, ami fellelhető. Áttanulmányoztam, hogy mivel foglalkoznak, és szimpatikus volt. Arra gondoltam, ez nem az az alapítvány, ami egy év múlva tönkremegy. Olyan szervezetnek szerettem volna adni a Nénikémtől örökölt csepeli házat, amelyik régóta stabilan működik és eredményeket tud felmutatni. Annyi kérésem volt csupán, hogy egy emléktáblával emlékezzenek meg a Nénikémről.
Ön családilag érintett, vagy van valamilyen kapcsolata értelmi fogyatékos emberekkel?
Nem, ilyen értelemben nem vagyok érintett. Foglalkoztam sérültekkel, a soproni erdei iskolával évekig voltam kapcsolatban, ott patronáltam gyerekeket, meg korábban Budapesten is. Fiatal korom óta része az életemnek a karitatív tevékenység, mindig is megpróbáltam elesett embereken segíteni, ezáltal jobbítani a világot.
Úgy tudom, tervezi egy alapítvány létrehozását is.
Egy ösztöndíj-alapot szeretnék létrehozni tehetséggondozásra. Szeretném, ha a vagyonom - halálom után - a Sopronban élő vagy tanuló, okos, tehetséges, jó magaviseletű, de anyagilag hátrányos helyzetben élő fiatalok tanulmányi ösztöndíját fedezné. Az ösztöndíjra felsőfokú tanulmányaik finanszírozásához pályázhatnának. Fontosnak tartom, hogy ezek a fiatalok ne kallódjanak el, esélyt kapjanak a tanulásra, esélyt kapjanak egy jobb életre.
Honnan ered Önnél ez a segíteni vágyás?
Nekem ilyen volt a neveltetésem. Azt tanultam, hogy mindig segíteni kell, ilyen vér folyik az ereimben. Mindig is segítettem a gyengébbeken, az elesetteken. Ameddig csak bírom fizikálisan és anyagilag, segíteni is fogok, hiszen most már több időm jut erre, boldog nyugdíjas vagyok.
Ezt a szókapcsolatot is kevesen használják, hogy „boldog” nyugdíjas – ezek szerint Ön élvezi ezt az időszakot?
Ó, nyugdíjasnak lenni finom dolog! A legszebb dolog, ha egészséges az ember. Én is voltam szép, üde és fiatal, de azt vallom, hogy mindig annak kell örülni, ami éppen történik, tartalmat kell adni ennek az időszaknak. Elfoglalom magam, nagyon sok karitatív tevékenységben veszek részt most is, folyamatosan ezt csinálom, megszakítás nélkül, ameddig anyagi, fizikális és időbeni korlátaim engedik. Emellett van időm például olvasni, keresztrejtvényt fejteni, kertészkedni, az erdőben csatangolni, internetezni.
Nem sok 70 körüli ember tudja használni az internetet…
Szerintem az internet egy nagy lehetőség, nagyon fontos. Egyedül tanultam meg kezelni. Amikor bekötötték, itt volt egy szakember, aki összesen egy órát magyarázta, hogyan kell használni – ez akkor nekem teljesen kínai volt. Mondtam, hagyjon nyugodtan, majd én kikísérletezem magamnak. Aznap már levelet írtam egy barátnőmnek. Az illető segített beállítani az e-mailem, így ő tudta a jelszavam – erre csak annyit írt nekem: Anikó, maga nagyon ígéretes. Akkor annyira tetszett nekem ez az új lehetőség, hogy nem aludtam, egész éjjel a számítógéppel vacakoltam. Mára elég jól kezelem. Minden nap elolvasom a híreket, kapcsolatot tartok a budapesti barátokkal – hiszen 40 évig ott éltem – és a külföldön élő évfolyamtársakkal e-mailen, skype-on, vagy előfordul, hogy utánanézek valaminek rejtvényfejtés közben. Képeket szerkesztek, pps-t csinálok, hosszú téli estéken elmolyolok vele. Nyáron viszont kevésbé, ilyenkor nagyon sok időt töltök a kertben. Szeretem a virágokat, a természetet. Igazából mindenben meglátom a szépet.
Ez is egy ritka tulajdonság…
Csak így szabad élni. Ha panaszkodunk, attól nem lesz jobb. Persze, nekem is voltak gondjaim, de ha van problémám, megoldom. Azt gondolom, nincs jogom senki vállára rátenni ezeket a terheket, nem szeretnék energiavámpír lenni. 29 éve vagyok özvegy. Megtanított az élet, hogy egyedül kell megállnom a lábamon, szorgalommal, istenhittel megoldani a dolgokat.
Ön hívő?
Igen, nagyon is, a hit mindenen átsegít. Én mindenben szeretek hinni, az emberekben, a természetben, de nem vagyok vallásos, nem tartozom semmilyen egyházhoz, isten és köztem nincs szükség tolmácsra. Egyedül csak Istennek tartozom, földi embernek nem. A Jóisten pedig mindig mellettem van, bár néha próbára tesz.
Említette, hogy Budapesten élt. Onnan is származik?
Nem, én innen indultam el, Sopronból. Győrben érettségiztem, aztán Budapesten jártam főiskolára, ott is mentem férjhez. De sosem szerettem igazán, túl sok volt nekem. Aztán visszatértem ide, a gyökereimhez.
Egyedül él?
Két évvel ezelőtt az interneten egymásra találtunk a gyerekkori nagy szerelmemmel. Ötven évig nem találkoztunk, aztán amikor megtaláltam, írtam neki két sort, ő pedig válaszolt – egy év alatt több mint ezer levelet váltottunk. Ő akkor Floridában élt. Előtte Svájcban tanított. Akkor nyáron hazajött két hétre, majd két hónapra, aztán februárban végleg. Azóta együtt élünk.
Ez is egy mesébe illő történet. Ő támogatja Önt a jótékonykodásban?
Persze, szívesen. Elszomorít, hogy az állam mennyire nem foglalkozik ezekkel a dolgokkal – például a fogyatékos emberekkel –, ezért úgy érzem, muszáj lépéseket tennem. Sajnos elég önző és érzéketlen a mi világunk, pedig az élethez empátia-készség kell, gondoskodni kell, segíteni kell.
