Tizenkét éve vártuk, tavalyi végre elkészült a nagylétszámú bentlakásos intézmények átalakításának terve. A kitagolási stratégia megszületését mi is üdvözöltük, a szakma azóta is nagy erőkkel dolgozik a kis létszámú, közösségi-alapú lakhatási formák szabályainak megteremtésén. Az ÉFOÉSZ ezt támogatandó és elősegítendő hozta létre az első támogatott lakhatási modellt KULCSprogram néven, amely nagy sikerrel működik.
A fenti törekvések világosak, a célok és értékek közösek a szakma, az érdekvédelem és a kormányzat számára egyaránt. Egyértelmű a cél: az értelmi fogyatékos emberek egy befogadó társadalom teljes jogú állampolgáraiként élhessenek, méltó lakókörülmények között – ebben széleskörű a konszenzus.
Ezért sem értjük, hogyan lehetséges az, hogy az új Ptk.-tervezet cselekvőképességi szabályai után már a második olyan jogszabály-tervezet készül, amely épp ezekkel a célokkal ellentétes, és nem találunk olyan érdekvédőt vagy közösségi szolgáltatót, aki egyetért vele.
Az új szociális törvény tervezetének egyfelől ugyan óriási pozitívuma, hogy megjelenik benne a régóta várt támogatott lakhatás mint szolgáltatási forma. Aggályos viszont, hogy a tervezet szerint a támogatott lakhatás meghatározásába az 50 fős lakócentrumok is beleférnek, pedig azt biztosan állíthatjuk, hogy ezek nem felelnek meg az egyén autonómiáját leginkább tiszteletben tartó, az önállóságra építő lakhatási forma, a támogatott lakhatás szabályainak. A stratégia megalkotásakor egyébként épp ezeknek az 50 fős intézményeknek a létjogosultságát övezte a leghangosabb vita, bár már akkor sem lehetett beazonosítani, hogy kik és miért állnak a támogatott lakhatás szakmai sztenderdjeinek ellentmondó javaslat mögött.
Ha a fenti alapértékekben a szakmától a döntéshozókig mindenki egyetért, és erre is irányul a közös munka – akkor a törvények miért nem ezt tükrözik? Hol csúszik el, kin vagy min bukik meg az elvek megvalósítása?
