Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy bentlakásos intézet, az a klasszikus, amiről már sok más mese is szólt blogon innen, médián túl, ahol zsúfoltak a szobák, szigorú a napirend, és teljes a társadalomból való kirekesztettség. De kezdődött ám itten a készülődés a kitagolásra, jönnek ám az uniós források, a határszéli intézmény pedig nem is keveset, egymilliárd forintot nyert arra, hogy tömegszállás helyett kis, közösségi-alapú lakóhelyek legyenek.
De nem ám zsák krumplikat kell innen oda költöztetni, hanem hús-vér emberek életéről születik sok döntés, ígyhát szerveződött egy nagy szakmai konferencia, ahol a fogyatékos emberek lakhatási lehetőségeinek átalakításáról eszmét cserélhettek a… kik is? Eszmét cserélhettek az érintettek, a lakók, az őket segítő személyzet, a szakmabeliek – kellene írnunk, de sajnos ez a mese nem így szól. A konferenciára ugyanis nem kapott mindenki meghívást.
A szakmai tanácskozásra meghívták a szakma apraja-nagyját, egy érdekvédő szervezet elnökét is, hogy beszéljen ő az érintettek véleményéről. Félreértés azonban ne essék, mondta erre az elnök asszony, mondogatjuk mi sokszor a varázsigét, hogy „semmit rólunk nélkülünk”, de akkor mi nem magunkra gondolunk ám, nem az ÉFOÉSZ irodában ücsörgő kollégákra, hanem olyan legényekre, leányokra, akik maguk is ilyen intézményben élnek, éltek. Szóval semmit róluk nélkülük.
Ígyhát az elnök asszony köszönettel elfogadta a meghívást és azt is megüzente azon melegében, hogy nem ám ő, egyedül szeretne szónoklatot tartani, hanem a diskurálásba bevonná a nagyintézményből két éve kiköltözött, azóta önállóan élő három tapolcai legényt.
Hanem jött is válasz rögvest, hogy ők mostan az elnök asszony szakmai előadására kíváncsiak az „ellátottak véleményéről”, nem tudnak ám időt szánni a tapolcai legények „bemutatkozására”, nem lesz itten mellébeszélés. Meghát az is gond, hogy nem nekik van ez a konferencia szervezve, hanem igazgatóknak meg intézményvezetőknek meg más fontos embereknek, akiket „zavarna a helyzet”.
Nadehát ez már csak nem járhatja így, hogy a három tapolcai legény, akik maguk végigélték a „kitagolást”, ne maguk mondhassák el az „ellátottak véleményét”, ezért aztán az elnök asszony addig-addig beszélt, addig-addig alkuldozott, míg végül bele nem kerültek a programba. Beszéltek is szépen, szívből, hiszen hogyne beszéltek volna a saját életük alakulásáról.
Hanem szép dolog ám az önérvényesítés meg a nagy önállóság, de drága a konferencia-koszt és a kvártély, a szegény ember meg vízzel főz, így aztán a nagyintézmény azt azért kikötötte: a legények az ebédjüket fizessék meg maguk!
Ha tényleg semmit róluk nélkülük el nem döntöttek volna, az én mesém is tovább tartott volna.
