"Az igazi nagyság mértéke az, hogy mekkora szabadságot adsz másoknak, nem pedig az, hogy mennyire tudsz másokat arra kényszeríteni, amit te akarsz."
(Larry Wall)

A Ptk.-tervezet egyik nagy hibája, hogy megtartja a kizáró gondnokság elavult kategóriáját. Ez azt jelenti, hogy az adott személynek élete minden egyes lépéséről egy másik ember (néha családtag, de gyakran egy hivatásos gondnok, vagyis vadidegen) dönt. A szöveg csak említés szintjén teszi hozzá: a gondnok a gondnokolt akaratával összhangban járjon el.

De mi van, ha nem ezt teszi? Ki ellenőrzi a gondnokot: megkérdezte-e az érintettet az adott döntésről? Ki kéri számon? Ki és hogyan bünteti meg, ha nem így történt? Ki deríti ki, mi volt az érintett akarata?

Tudjuk, jelenleg senki. A szabályozás kong az ürességtől: félmondatos kitétel a gondnokolt érdekében, amelyhez semmilyen garanciát nem rendel. Ez barátok közt is komolytalan „előírásnak” számít.

A tervezet kísérletet sem tesz egy olyan mechanizmus kialakítására, amelyben a gondnokolt véleménye súlyának megfelelően van figyelembe véve.

Bizalmi viszony – mind a száz emberrel?

Egy hivatásos gondnoknak sokszor 30-40, de nem ritka, hogy 100 gondnokoltja is van. A jelenlegi Ptk. maximálja ezt a számot, ám a gyakorlatban eddig nemigen sikerült megvalósulnia a limitnek. Ennek a sikertelenségnek azonban távolról sem az az adekvát megoldása, hogy teljesen eltöröljük a létszám-maximumot (ahogyan ezt a tervezet teszi).

A számok alapján könnyen elképzelhető, mennyire tud kialakulni a bizalmi viszony, mennyire tud egy gondnok száz embert egyénre szabottan, szükségleteire értő módon odafigyelve ellátni. Tudja-e, hogy mikor van a születésnapja? Hány hányas cipőt hord? Melyik csokit szereti? Segít-e neki az egyéni tanulásban, az önállósodásban, szolgálja-e az egyén döntési képességeinek fejlődését? És ha mindezt nem tudja, hogyan tud igényeire reagálva működni?

Érdekellentétek

Emellett számos esetben nagyon is kézzel fogható érdekellentét áll fenn a gondnok és a gondnokolt között – gyakori ez például anyagi természetű ügyekben. Gondoljunk csak arra a helyzetre, amikor egy családtag mint gondnok az egyébként vagyonnal (például örökséggel) rendelkező gondnokolt akarata ellenére zsuppolja be egy intézménybe, minimális összeget fordítva a ruházkodására vagy egyéb szükségleteire, hiszen tudja: az illető halála esetén rá fog szállni a hagyaték.

Ha a gondnok és a gondnokolt valamiben nem ért egyet, akkor a gyámhatóságnak objektív szempontok alapján kell megítélni, hogy kinek az akarta érvényesüljön. Kérdés: mennyire várható el ez az objektivitás egy olyan hatóságtól, amelynek saját alkalmazottja az egyik fél? Az érdek-összefonódások további hatásos kiszűrése lenne, ha nem egyetlen testület (a gyámhatóság) döntene a gondnok személyéről, illetve a gondnok tevékenységének értékeléséről.

A gyámhivatal tehát mint a gondnok kijelölője, munkáltatója, felügyelője kizárólagos szerephez jut. A gondnokság így megmaradna egy rugalmatlan, hierarchikus rendszernek, amely tökéletesen alkalmas a visszaélésekre.

A támogatói háló

Számtalan gyakorlati problémát okoz, hogy a gondnokok gyakran nem hajlandóak együttműködni a személyt segítő szakemberekkel. Így hiába látja több szakember és maga a fogyatékos személy is indokoltnak egy-egy döntés meghozatalát, ha ahhoz a gondnok nem járul hozzá. Fontos hangsúlyozni: a gondnok csak egyetlen szereplője a fogyatékos személyt körülvevő támogatói hálózatnak, amely csak akkor lehet hatékony, ha valamennyi szereplője törekszik az együttműködésre.

Ne felejtsük el: a gondnokság egyfajta szociális segítségként jött létre, célja szerint az érintettet VÉDI, az ő érdekében működik. Ez a cél a sok összefonódás és érdekütközés során mintha elhomályosodott volna.