Tájékozatlansággal, szemérmességgel, nagyfokú idegenkedéssel szembesülhetünk, ha értelmi fogyatékos emberek magánéletéről, szexualitásáról van szó: a téma jelenleg Magyarországon tabu. Ezért is érthető, ha úgy érezzük, nehéz erről beszélni – ahogyan a Népszabadság múlt heti számában megjelent cikkében ezt a szerző és az általa idézett hölgy is megerősíti (Pócs Balázs – Felhők kalauza, Népszabadság, aug.27.).
Fontos azonban, hogy a téma kapcsán a média egyfajta szemléletformáló szerepet vállaljon fel, az európai színtéren uralkodó, az emberi jogokat hangsúlyozó, haladó szemléletet képviselje. Alapvető elsőként azt leszögezni: felnőtt emberekről, a társadalom teljes jogú tagjairól kellene beszélnünk, kérdésként sem merülhetne fel a magánéletükkel kapcsolatos semmilyen korlátozás.
Az „engedje-e, hogy fogják egymás kezét” kérdés szinte abszurdnak tűnik a fogyatékos emberekkel kapcsolatos, ma értékadó szemlélet jegyében. Már csak amiatt is, mert az erre nézve irányadó hozzáállást igen részletesen szabályozza a Fogyatékossággal Élő Személyek Jogairól szóló ENSZ Egyezmény, amit hazánk 2007-ben elsők között ratifikált.
A jogszabály kimondja például: el kell ismerni a házasságkötésre alkalmas korú fogyatékossággal élő személyeknek a házasságkötéshez és családalapításhoz való jogát, valamint azt a jogukat, hogy szabadon és felelősségteljesen dönthessenek gyermekeik számáról, hogy hozzáféréssel bírjanak az életkornak megfelelő információkhoz, a reproduktív és családtervezési oktatás elismerést nyerjen, valamint hogy biztosítsák számukra e jogok gyakorlását lehetővé tevő eszközöket. A szöveg ezen a téren (is) az emberi méltósághoz fűződő alapvető jogok garantálását írja elő.
A legfőbb célunk tehát Magyarországon is csakis az érintett emberek alapvető jogainak, emberi méltóságának minél szélesebb körű biztosítása lehet – mind a velük foglalkozó szakemberek, mind a média képviselői, és persze a társadalom egésze számára. Ehhez az újságíró azzal tehet leginkább hozzá, ha képes a témáról ezt a fajta szemléletet képviselve, nem sajnálkozva, nem érzelmekre apellálva, a rájuk vonatkozó kifejezéseket pontosan megválogatva írni. Egy olyan felsorolás, mint „Értelmükben és mozgásukban sérült (autista, skizofrén, agyvérzéssel született, Downkóros stb.)...” nem csak szakmailag nem értelmezhető (a blog olvasóinak talán nem is kell részletes magyarázatba bocsátkozni az autista, a skizofrén és az értelmi sérült megnevezések egymáshoz való viszonyáról, vagy a „stb.” szó odabiggyesztésének stílusbeli üzenetéről), de társadalmi szempontból is kívánnivalót hagy maga után.
Ahogyan egyéb más területeken, a szexualitás és magánélet kapcsán is a legfontosabb megértenünk: az értelmi fogyatékossággal élők alapvetően semmiben nem különböznek a társadalom többségétől. Igényeik, vágyaik, motivációik ugyanolyanok lehetnek, mint az ép emberek esetében, de ezek is legalább annyira heterogének, mint bármely más társadalmi csoporté. Ahogyan ezt az Egyezmény, azaz egy Magyarországon hatályos jogszabály (!) elrendeli, joguk van ezen igényeiket (is) tiszteletben tartatni.
Hogy mikor ér össze hazánkban a jog és a gyakorlat – egyelőre kérdés. A felvilágosult közbeszéd viszont addig is sokat tehet hozzá a folyamathoz.
