„Megadatott nekünk a szellem ereje, ám mi évezredek óta rosszul élünk vele: jelentéktelen, gyakran veszélyes dolgokra használjuk. Mindenki olyan meggyőződés szerint él szárnyaló szellemével vagy úgy manipulálja gondolatait, hogy kisajátíthassa és befolyásolhassa a világot.”
(Rudolf Steiner)
Az egész gondnoksági szabályozás kiinduló pontja: az életben való boldogulás egyetlen feltétele az értelem. Ha valakinek egy bizonyos határ alatt van az intelligenciája, akkor – minden egyéb tényező figyelembe vétele nélkül – indokolttá válik, hogy életének összes kérdéséről egy másik ember döntsön helyette.
Ezen azért egy kicsit elgondolkodtunk. Szerintünk ugyanis sok más tényező van, ami alapján megítélhető egy ember.
Társadalmi kódok
Nem tudjuk elégszer leírni: minden embernek vannak igényei, szükségletei, vágyai, amiket képes kommunikálni – valamilyen formában. Maximum az fordulhat elő, hogy mi nem figyelünk eléggé, és esetleg nem tudjuk dekódolni az igényeket. Egy értelmi fogyatékos emberre (vagy inkább: egy orvosi műveletek segítségével, bizonyos mérőszámok alapján értelmi fogyatékosnak bélyegzett emberre) ugyanígy igaz ez a kijelentés. Semmivel sincs kevesebb igénye, vágya, érzése és gondolata, mint bárki másnak, ezeket azonban gyakran nehezebben tudja kifejezni – vagy éppen mi nem vesszük a fáradtságot, hogy megértsük.
Mégis tény, hogy ez alapján a bizonyos mágikus szám (nevezetesen az IQ, de léteznek persze egyéb „fogyatékosságmérő” kódok és besorolások is) alapján a társadalmunk felállít egy szigorú hierarchiát: én előrébb vagyok, mint te. Jobban közelítek a „normálisnak” nevezett délibábhoz. Nemem, etnikai hovatartozásom, pénzügyi helyzetem, szexuális orientációm, vallásom, fogyasztási szokásaim és milliónyi egyéb tényező alapján még közelebb kerülhetek ehhez az elképzelt normához – vagy éppen távolodhatok tőle.
Relatív intelligencia
Itthon az egyik legmegalázóbb címke az értelemmel függ össze: az emberi agy kifürkészhetetlen, lemérhetetlen, máig alig ismert működéseivel. Egy értelmi fogyatékosnak ítélt embert a társadalom kivet magából, a hierarchia legaljára helyezi. Nincs még egy csoport, amely ennyi jogfosztást, ráadásul manipulatív módon jó szándéknak álcázott jogfosztást kénytelen elszenvedni.
De ha megnézzük kicsit közelebbről azt a kategóriát, amire az egész diszkriminatív rendszer épül, korántsem megkérdőjelezhetetlen téziseket találunk.
Adott személy intelligenciája relatív, definíció szerint „az értelmesség mindig előfeltételezi egy alaptudás kijelölését, amihez viszonyítva meghatározható, hogy valaki ezen alaptudáshoz képest hol helyezkedik el, azaz mennyire intelligens (kevesebbet és/vagy rosszabbul, illetve többet és/vagy jobban tud).” Ennek mérésére született az IQ máig sokat vitatott hatékonyságú rendszere – az ennek elavultságát vitató hangok egyre csak erősödnek. Ennek kapcsán idézhetnénk itt az emberi természet kontra nevelés, a gének kontra szocio-kulturális környezet vitákból is, hiszen ahogyan a megértési nehézséggel élők oktatásában szemléletváltás kezdődött, ahogyan a korai fejlesztés jelentőségét egyre szélesebb körben ismerték fel, nyilvánvalóvá vált, milyen óriási szerepe van a nevelésnek, a közegnek, a szociális háttérnek, stb. Említhetnénk emellett számos, az IQ létjogosultságát megkérdőjelező tanulmányt, amelyek a tudományos rasszizmus eszközének látják. (Emlékszünk azokra az egyesült államokbeli kísérletekre, ahol bebizonyították: a bevándorlóknak, a feketéknek az átlagnál jóval alacsonyabb az intelligenciája.)
Értelem és érzelem
De még ha el is fogadjuk az IQ tesztet mint az intelligencia mérésének egzakt módszerét, lényegesebb kérdés az: miért épp az intelligencia a társadalmi elfogadottság fokmérője?
Nincsenek más tulajdonságok, értékek, jellemzők, ami alapján csoportosítani lehetne az embereket? Például az érzelmi intelligencia. Vagy hogy mennyire viselkedik udvariasan egy ember. Hogy mennyire őszinte. Vagy jószívű. Miért tekintünk fogyatékosnak egy embert bizonyos IQ alatt, és nem tekintünk annak valakit, aki alulmúl például egy bizonyos erkölcsi szintet?
Szerintünk az úgy nevezett intelligencia (értsünk alatta bármit is) csak egyetlen összetevő, ami alapján „mérni” lehet egy embert, de emellett számtalan másik létezik. Mi az ÉFOÉSZ-nál szerencsés helyzetben vagyunk: rengeteg olyan emberrel találkozunk, akiket személyiségük, emberi tulajdonságaik alapján jóval tiszteletreméltóbbnak (és akár a társadalom számára hasznosabbnak) találunk, mint némely kiugró intelligenciahányadossal bíró embert.
Fogyatékos emberek csak akkor léteznek, ha egyesek nem kapnak kellő támogatást, egyenlő esélyeket – ahogyan ezt a társadalmi szemlélet kapcsán már megírtuk. Egy úgy nevezett fogyatékossággal élő köszöni szépen, nagyon jól van, bármennyi legyen is az IQ-ja vagy más, számszerűsíthető kódja. A gond csak akkor kezdődik, amikor a társadalommal kell érintkezésbe lépnie: a megértés, a kapcsolatfelvétel folyamata gyakran sikertelen, mert mások a kódjaink. Ezért meg sem próbáljuk megérteni őt, a társadalom szimplán átveszi fölötte a hatalmat.
Pedig hogy melyikünkben van a „hiba”, az csak nézőpont kérdése.
Képek forrása: minnaar-cc.com, life.hu, est.hu (Az utolsó képen a Baltazár színház színészei láthatók.)
