Kérdés nélkül, durva megjegyzések kíséretében szállította le a buszsofőr azt az értelmi fogyatékos férfit, aki ÉFOÉSZ tagsági igazolványát mutatta fel neki felszálláskor. Bár a megfelelő, ingyenes utazásra jogosító igazolvány is nála volt, alkalma sem volt meggyőzni a sofőrt: úgy tűnik, egy az érdekérvényesítésben esetleg járatlanabb, nem kellő határozottsággal fellépő értelmi fogyatékos embert kiabálva lezavarni a buszról számára könnyen megy. Amikor a fiatalembert ellátó napköziotthon vezetője szóvá tette az esetet a BKV ügyfélszolgálatán, minősíthetetlen stílusban utasították el a panaszt.

Az érdekvédelmi szervezetek - főként, ha a fogyatékosságügy területén tevékenykednek - hozzászoktak már ahhoz, hogy éveket, sőt, évtizedeket (lásd: Ptk. cselekvőképesség) kell küzdeniük a fogyatékos emberek életét javító egy-egy intézkedésért. Megszoktuk már, hogy eggyel többször kell visszamásznunk az ablakon, mint ahányszor kidobnak azon a bizonyos ajtón.

Jogalkotási szinten is hosszú évek óta problémát jelent egy olyan szabályozás kialakítása, amely mind a fogyatékos emberek szükségleteinek, mind pedig a magyar állam gazdasági teljesítőképességének megfelel (ahogyan erről a Fogyatékos emberek esélyegyenlőségének biztosításáról szóló 1998. évi 26. törvényben is szó van). A kedvezmények és szabályok átgondoltabbá tétele minőségi változást hozhatna számos család életében - csak a példa kedvéért: a gyermekét gyógypedagógiai intézménybe kísérő szülő a visszaútra nem kap kedvezményt. Naponta ez 640 forint plusz kiadást jelentene, ha emiatt nem kényszerülne amúgy is teljes árú BKV bérletet venni a minimális összegű ápolási díjból élő szülő.

De az, hogy a BKV munkatársai - legyen az sofőr, ellenőr vagy ügyfélszolgálatos - megalázóan bánnak az értelmi sérült emberekkel, és hogy ennek a problémának a megoldása többszöri megkeresésünk és megoldási javaslataink ellenére sem érdekli a BKV vezetését, szerintünk azt jelzi: a cég morálisan már réges-rég csődbe ment.